A Slipknot szinte mindig a kőkemény, brutális és a populáris metál közé szorította be magát. Egyik arcukkal az érzelgős és jól énekelhető refréneket dalolják, a másikkal pedig a beteges, gyors, hörgős számokkal pedig az egyáltalán nem családbarát címre hajtanak. Az eddigi albumaik többnyire vagy ez vagy az volt. A Slipknot (1999) és az Iowa (2001) a dühös, a Vol. 3 (2004) és az All Hope Is Gone (2008) a lágyabb, az .5: The Gray Chapter (2014) a közepesen kemény vonalat hozta és most kijött 5 év után a We Are Not Your Kind , ami pedig ezt az 5 albumot olvasztja magába.

...

13 év után azt mondjuk, hogy unalmas a Fear Inoculum? Semmi katarzist nem kapunk, nem dobjuk el azonnal az agyunk és nem vágjuk földhöz magunkat? Nem osztjuk meg rögtön mindenkivel, mert gáznak érezzük, hogy csupán ennyire tellett? Túl sokáig húzták és az elvárások összenyomták a zenekart, minket meg itt hagytak a földön félre húzott szájjal? Lehet a Tool nem is olyan jó, mint az emlékeinkben éltek? A kérdések magában hordozzák a válaszokat? Talán lejjebb kiderül.

...

Visszaolvasva a 2016-os Volbeat lemez kritikámat elképedtem, hogy már ott is az unalmas és a sablonos szavakat használtam. Nem a szókincsem bővítésének hiánya ez, hanem a metálosított rókabili nagy-nagy veszélyének a megvalósulása. Sajnos a Volbeat azt a lejtmenetet folytatja, amit a Seal the Deal & Let' Boogie -val (2016) elkezdett. Egy nagyon szomorú lemezkritika következik a dán csapat 7. nagylemezéről.

...

A százmilliomodik VOLT fesztiválomról már nehéz újat mondani. Innentől már csak egyszerűen elmondom az érzéseimet rutinból. Annyi minden változott az évek alatt a fesztiválon, hogy reggelig anekdotázhatnék róla. Mi, vagyis a közösség, akikkel évről évre meghódítjuk Sopront szintén változtunk: öregebbek lettünk, egyre nagyobb luxusban tengetjük a fesztivál napjait (értsd: sátor--> lakókocsi, gázlángos sütő --> Sencor indukciós sütőlap ( by Elek Zoltán ), sok sör --> rengeteg sör, stb.), viszont egy dolog nem változott, imádjuk a VOLT-ot ! De vannak jó és rossz irányok, amikről beszélnünk kell ám!

...

A Slayer koncert különlegessége abban állt, hogyha becsuktam volna a szemem, akkor magam elé képzeltem volna egy fiatal, lelkes bandát, akik meg akarják mutatni, hogy meg akarják hódítani a világot. Pedig Araya-ék abszolút nem fiatalok, főleg ha hozzávesszük az életvitelüket, akkor nagyjából tényleg csak az örök trashmetál az, ami konzerválta őket.  A zene iránti elhivatottság az, ami miatt a búcsú turnén is olyan eszelős tempóval játszottak, aminek a hallgatásába is el lehet fáradni. A 38 éve a pályán lévő, a világot sokszor végigsöprő, a trash-t feltaláló zenekar búcsúja olyan volt, mint amilyet vártunk volna. Egyszerűen dühös, pontos és férfikönnyben áztatott! 

...

A bécsi, tegnapi koncert igazolja, hogy miért a Tool  a kedvenc zenekarom. Valójában igazol mindent, a zenekar körül keringő tömjénfüstöt, ami miatt a rajongókat őrültnek, fanatikusnak lehet vádolni. A teltházas koncert önmagában nem lett volna elég arra, hogy bizonyítsa a rajongók tiszteletét, mert tucat ilyen koncertet tudnék felsorolni. De minden egyes szám végén az az önfeledt taps és ováció olyan hangulatot teremtett, amit még sosem hallottam. Szinte felrobbant a  Stadthalle ! Életem koncertjének beszámolója következik!

...

Lemmy és a Slayer könyv után ismét egy merőben más megközelítésű könyvet kell megosztanom veletek. A gigantikus Iron Maiden frontemberének, Bruce Dickinson önéletrajzi vallomását elolvasva, meg kellett állapítanom két dolgot. Az egyik, hogy nem is annyira az Iron Maiden-ről, hanem valóban Bruce-ról szól ez a könyv . (Bármilyen furcsa is, nekem ez meglepő volt.) A másik, hogy sokszor annyira ironikusan írt veszélyes dolgokról, hogy a legdurvább részeknél is alig tudtam komolyan venni. Mondjuk a VOLT -os fellépése után, amikor a lángszóróval úgy játszott, mint egy gyerek, már gondolhattam, hogy egy kivételes ember gondolatait fogom olvasni. Összeszedem miről is szól a könyv és milyen ő maga.

...

Nem kellett ugyan annyit várni a Subscribe visszatérésére, mint a Tool új lemezére, de azért furcsa volt, hogy már nem lehetett látni a fesztivál plakátok fellépői között a zenekar nevét. 4 éves kihagyás után a Budapest Park ban hallhattuk újra őket úgy, hogy már egy új dalt is előadtak és nem mellékesen, rohadt jó lett! A koncertre a jegyelővétel már egy évvel a koncert előtt elkezdődött, ami után kissé meglepő volt, hogy nem lett sold out-os a rendezvény -  ennek egyetlen pozitívuma, hogy legalább gyorsabban lehetett sörhöz jutni. Rövid értékelés következik!

...

A 30y új albuma újra odarakta a zenekart, ahová való. Vagy egy kicsit arrébb. A ki az akit még megölelnél most nem a szokásos megírtuk lesz valami lett, hanem egy szövegileg erős (mint mindig) és dallamilag megérett elegy összessége, egy új agyba költöztetve. Beck Zoliék megjöttek és végre kinőtte a gyerekük a kamaszkort vagy legalább is, már az utolsó pattanásait nyomkodja. Kritika féleség következik, a kedvesebbik arcomból.

...

Amikor az ember, mondjuk én koncertre megyek vagy 1. ismerem a zenekart vagy 2. nem ismerem a zenekart. Eddig pofon egyszerű a dolog, mint ráfogni bármit Sorosra, amihez egyértelműen semmi köze. pl. A mosógépbe betett páros zoknik egyik fele sosincs meg, mire kiteregetnénk őket... tudjuk miért. Pontosan így mentem én is a Rómerházba AWS és Useme -ra. Kifejtem. Mindegyikükről írtam már, de míg AWS-en dobáltam sört a közönségbe, addig Useme koncerten nem jártam és gonoszság ilyet mondani, de nem az AWS-t vártam jobban a két zenekar közül!

Az ok nagyon egyszerű, a Useme számomra érettebb, izgalmasabb, technikásabb dalokat játszik (vagy simán öregszem, ami minden egyes nappal csak igazabb lesz), míg az AWS most van nagyon felívelő hangulatban ...