Visszaolvasva a 2016-os Volbeat lemez kritikámat elképedtem, hogy már ott is az unalmas és a sablonos szavakat használtam. Nem a szókincsem bővítésének hiánya ez, hanem a metálosított rókabili nagy-nagy veszélyének a megvalósulása. Sajnos a Volbeat azt a lejtmenetet folytatja, amit a Seal the Deal & Let' Boogie-val (2016) elkezdett. Egy nagyon szomorú lemezkritika következik a dán csapat 7. nagylemezéről.

Nem tudom pontosan mit csinált az elmúlt 3 évben a zenekar, de biztosan nem az új dalaik tökéletesítésén dolgozott. Az első dolog, ami baljós jeleket hordozott magában még a teljes lemez meghallgatása előtt, hogy 14 dal került a lemezre, amiből 1 dal csupán 38 mp lett, a többi egytől egyig minimum 3 perc feletti. Képtelenség 14 jó dalt írni! Főleg abban a zenei stílusban, amit ők képviselnek. Teljesen meg voltam ijedve agytól bokáig, hogy ezt az 56 percnyi lemezt, végig kell hallgatnom. Biztos voltam benne, hogy csalódás lesz, de élt bennem a remény, hogy legalább a fele jó lesz.

Az említett előző albumhoz képest, azonban még rosszabb lett az arány. Az 50% helyett, jó ha egy-két olyan dal került fel a Rewind, Replay, Rebound-ra, ami igazán értékelhető. A sablonosság mellett egy új jelzőt kell aggatnom rájuk, mégpedig a nyálas szót. Nem tudok jobbat mondani rá, az eddigi érzelmesebb dalok, tényleg érzelmesek voltak és még bőven belefértek a nem gáz kategóriába. Nem lépték át a határt, nem váltak olyan zenévé, amik a gagyi amerikai tini filmek háttérzenéjeként szoktak szólni. Nagyjából leírom mikre gondolok dalról-dalra, de nyugodtan hallgassátok meg, szerintem egyet fogtok érteni velem.

Kapásból a nyitó dal, a Last Day Under The Sun maga az unalom magas fokú megtestesítője. A dal addig jó, amíg nem veszed észre azt, hogy valójában a klasszikus L'art pour L'art "Hányszor lehet büntetlenül énekelni egy refrént" című dalt hallgatod. A legrosszabb viszont, hogy el kezded dúdolni és napokig dúdolod, de fogalmad sincs, hogy mit.
A Pelvis On Fire azt az igazi rockabillys érzést adná vissza, ami miatt gondolom a rajongók is szeretik, de nekem ez meg már túl sok és egyben a többilyetnemakarokhallanimertvótmá.
A Rewind The Exit az első igazán - már bocsánat - de nyálas szám, szenvedés végig hallgatni. Csak úgy, mint a Die To Live-ot, ami a könyökömön jön már ki. Ötlettelen és a vicc, hogy a 3:03 hosszúságú szám utolsó 30 mp-e gyakorlatilag a gitár utolsó riffjének halkulása. Ez szerintem egyébként elég amatőr dolog. A When We Were Kids a Rewind The Exit szintje, szót sem érdemel.

Az első igazán valamire való dal a Sorry Sack Of Bones. Furcsa, de mintha kreativitást vélnék felfedezni benne. Azt, hogy ezt a többi dalból miért hanyagolták, az egy óriási rejtély.
A Cloud 9 nem a Cloud 9+ félreírt változata, csupán egy újabb kevésbé értékes dal. Kifejezetten nem rossz, de a jótól ez is messze van, mint Elek Zoli bácsi a Bocuse d'Or győzelemhez.
A Cheapside Sloggers tipikusan a tuti már hallottam ezt a számukat érzését kelti. Mintha leporolták volna egy régebbi dalukat és egyszerűen két riffet átírtak volna és ezen Gary Holt (ex-Slayer) sem tudott segíteni.
A Maybe I Believe a hosszú, de legalább rettentően unalmas kategóriájába esik. Közel 5 perc próbálkozás. Ennyi időt hasznosabban is el lehetne tölteni, mondjuk letörölgetni a polcot vagy elmosogatni.
Az egész album legfeleslegesebb dalát a Parasite 0:38 hosszúságú szerzeményével kapjuk. A dal gyors, viszont nem új, nem érdekes és semmit nem ad az egész összképhez, teljesen felesleges és érdektelen, mint egy félbe hagyott szám.
A Leviathan jól indul, majd magába fordulva hozza a Volbeat témákat. Minden stimmel, ugyanazok a dallamok, ugyanaz a felépítés, ugyanaz a dalhossz.
A The Awaking Of Bonnie Parker egy - óriási nagy sóhaj. Nem akarok inkább róla beszélni.

Az a The Everlasting megint egy kis felüdülés és a jobbak közé, illetve a Sorry Sack Of Bones mellé tartozik, de csak mert egy kicsit a régi Volbeat-esebb és nem az új album stílusából gyúrták össze. Még egy kis Metallica-s dallamot is véltem felfedezni benne és ez eléggé bejött.
A 7:24 úgy kezdődik, mint a Csellengők műsor zenéje, de ezt hamar levetkőzi magáról és hamar el is bukik és megint valami iszonyú csöpögésbe csap át, amitől egyszerűen kiráz a hideg. Kínzás hallgatni, sőt szégyenérzetem volt még a barátnőm előtt is, hogy ezt hallgattam.

Nem szépítem, ez egy szörnyű gyenge album, amit szeretnék mihamarabb elfelejteni. Én az elsők között kedveltem meg a zenekart és a stílusukat, de nem tudok jót mondani erről az albumról. Elszomorít, hogy ennyire tellett most tőlük és óriási csalódás ez, főleg annak tükrében, hogy a borító hangulatához egy igazán jó kis lemezt lehetett volna rittyenteni. 

Lemez: 10/4
Borító: 10/9