Nemrég fejeztem be a világ legjobb barátnőjétől kapott White Line Fever - Lemmy önéletrajzi könyvet és azt kell mondanom, hogy az egyik legérdekesebb, amit valaha olvastam. Imádom az orosz írók nehézkes, tömör és gondolkodtató leírásait és lám most egy könnyed, gyorsan olvasható könyvet kaptam, amiben egy nem túl szép (sőt egy lista szerint a legrondább) rocker a főszereplő. És mégis ez a fajta könnyedség, vicces, de érdekes sztorikkal megspékelt irományt még kötelező olvasmányként is el tudnám képzelni az iskolákban. Tuti, hogy minden gyerek elolvasná, de még emlékezne is rá!

Mindannyian tudjuk, hogy Ian Fraser Kilmister, alias Lemmy, a Motörhead frontembere igazi jelenség lett a 2000-es évekre. Pedig azzal a számmal, amivel berobbantak és saját állítása szerint ki nem álhatott még nem lett igazi sztár! Bár mindenki az Ace of Spades-el azonosította őket, többször is kijelenti a könyvében, hogy szerinte sokkal jobb dalokat írt idővel és nem is érti, miért kellett állandóan ezt eljátszaniuk minden koncerten. Illetve érti, de szomorúan kellett konstatálnia, amikor kiadtak 23 lemezt és megannyi dalszöveget és dalt írt, nagyobbnál nagyobb zenészeknek (pl. Ozzy), akkor is még mindig mindenki az Ace of Spades-re volt kíváncsi.

Igazi időutazás!

A könyv amúgy a kezdetektől vagyis gyerek korától 2002-ig szól, amikor is valamiért abba maradt a szerkesztése. Tele van mindenféle hihetetlen történettel, ami szerintem annak a korosztálynak még inkább tetszik majd, akik a 70-es, 80-as években voltak fiatalok. De az akkori Anglia és a világ is egy egészen más perspektívából látszik az ő szemén keresztül. Egy lázadó kamasz, Anglia legelvetemültebb részéből, egy soha meg nem álló, a zenét imádó, életet igenlő egyéniség élete. Leírja nekünk miket tesz meg az aktuális zenekaráért és főleg a nőkért és az élvezetekért, amit néha talán még a zenélésnél is előbbre helyezett!

Minden fellépésnek megvan a maga története!

Miközben olvastam a sorokat azon tűnődtem, hogy nem tudom elképzelni, hogy ez az ember másmilyen lenne, mint amit a könyvben magáról ír (vagy írnak róla). Annyira rá illik minden gondolat és olyan nyíltan beszél az összes kényes témáról, amit szeretnek sokan a szőnyeg alá söpörni, hogy ha csak a fele igaz annak, amit állít, akkor már jócskán megérte a kezembe venni.

Nagyon a kezdetek!

Félelmetesen jó érzés, hogy többször említi Magyarországot és a rendszerváltás előtti és utáni időszakról is megemlékezik. Kiderül, hogy a mi kis országunk milyen mértékben változott meg viszonylag rövid idő alatt és nem feltétlenül a jó irányba.
A turnézás és a zenekarok közti nehézségeket is többször boncolgatja és bepillantást kapunk az akkori sztárok életének kis szeleteiről is. Mit szeretett pl. a Black Sabbath csinálni a fellépés előtt vagy éppen Arayával (Slayer) mit beszélgettek a koncertek előtt a közönség és a vér vonatkozásában. Kivel, miért szeretett vagy éppen utált együtt játszani. Kik voltak neki vagy éppen kiknek volt ő hálás, hogy a karrierjük elindult. Csak, hogy egy zenekart említsek a Metallica, talán ismerős lehet valahonnan.
A nőkről és a hozzájuk fűzött kapcsolatáról legalább annyi érdekesség van, mint a kiadók aljasságairól, amiből a Motörhead-nek bőven kijutott. A stúdiózás előtti hónapok pedig mindig egy külön érdekes téma volt, hiszen a tagok gyakran éppen akkor jöttek-mentek, csak Lemmy maradt végig maga a megtestesült állandóság.

Lemmy egyik kedvenc feldolgozása!

A könyv pikantériája, hogy van “pár” említett koncert, ami a youtube-on is fent van, ezért teljesen átélhető, sőt megtekinthető a könyv “narrálásával”, hogy konkrétan mi történt ott, akkor. Melyik koncerten voltak betépve vagy a Motörhead vagy pl. maga a közönség egésze.
Annyi zenekar volt, amiben Lemmy szerepelt és mire a Motörhead megalakult annyi tagváltáson voltak túl, hogy a Háború és béke sem tudja személyben felülmúlni ezt a fajta valóságot.

Az egyik legőszintébb daluk és lemezük - Lemmy szerint!

Azonban az elismertséget és tiszteletet, amit kapott ez a viszki imádó rock zenész, csak rövid ideig élvezhetett. A könyv utolsó pár oldala a sebezhetőségét és betegségét, valamint a halálát taglalja. Bevallom teljesen meghatott ez a rész és irtózatosan elszomorított. Nagyon érdekes, hogy amit Lemmy "írt" magáról abból mindig az erő sugárzott és a hallhatatlanság. (Pedig mintha maguk a rajongók is úgy álltak volna hozzá ehhez a témához, hogy Lemmy nem hal meg soha! Az képtelenség!) De, ahogy a végszót jegyző újságíró ír róla, az inkább elszomorító. El kellett fogadnia az örökké mozgó, dolgozó, alkotó ikonnak, hogy vele sem kivételez a halál angyala. Barátait sorra vesztette el az utolsó években, ráadásul ugyanabban az évben hunyt el az igazi és a nevelő apja is.
Nagyon lehangoló volt az utolsó sorokat olvasni, mert valóban a sajnálat fogalmazódott meg bennem is, így utólag belegondolva pedig jobb lett volna kihagyni a végszót. 

A vég felé...

Ez a könyv a maga nyers, obszcén, de abszolút nem üres, sőt élettel és lendülettel megírt történeteivel, rengeteg boldog percet szerzett nekem. Könnyű olvasmány, de a stílusa egyszerűen magával ragadó és nem tudok róla rosszat mondani. Vegyétek meg a könyvet, nyissatok egy Jack Deniel's-et és nem fogtok csalódni, akkor sem, ha soha egy Motörhead számot nem hallgattatok még életetekben!