Előző évben egyetlen zenével foglalkozó könyvet olvastam el és ezt a hagyományt idén sem törtem meg. Lemmy után a Slayer-t vettem a kezembe és amennyire csak lehetett igyekeztem megérteni és beleásni magam a Slayer titkaiba. Joel McIver írása egészen más, mint Lemmy önéletrajzi könyve. A trash metál megalkotóiról és a világ leggyorsabb zenekaráról szól a könyv, azok interjúiból összeollózott és a szerző saját véleményével átszőtt kötet, ami segít megérteni és nem félreismerni ezt a kívülről erőszakos és durva, de a való életben egyenes és gondokkal küzdő embereket. Életem leghosszabb mondata után megpróbálok kedvet csinálni a zenekarhoz és a könyvhöz.

A mai világban nehezebb megosztó zenekarokat találni, mint régebben, mert a világ egyre befogadóbb, elnézőbb vagy annyira magas már az ingerküszöbe a hallgatóságnak, hogy kettős létrával sem lehet átugrani. A Slayer azonban a kezdetektől fogva az volt és az is maradt egészen a visszavonulásukig.

1981 körül egészen más volt a világ. A black metál és a glamrock kezdett divatja múlt lenni és a Slayer és pár zenekar, többek között a Metallica is egy egészen új stílus alapjait rakták le. Gyorsabbat, dühösebbet, sötétebbet! Eltűnt az arcfestés és megjelent a kőkemény zúzás! A könyv többször kitér rá, hogy a "leggyorsabb amerikai banda" név nem csupán azt jelentette és jelenti ma is, hogy Dave Lombardo eszetlenül üti a dobokat, míg King és Hanneman kíséri Araya mérges üvöltéseit. Ez a cím sugallja azt a pontosságot és feszességet is, amit a mai napig, 50 felett is tartanak lemezeken és koncerteken egyaránt!

A könyv sok érdekességre kitér, amiből tényleg csak párat fogok megemlíteni. Az egyik dolog, hogy a zenekar sosem vallotta magát sátánistának, mégis ezzel a jelzővel illetik őket mai napig. Sőt Araya hithű katolikus keresztény és Dave is inkább a visszahúzódó típusú emberek közé tartozik. (Ezt saját szememmel is láthattam a Philm koncerten!)
Persze azért nem véletlen ez a cím, King és Hanneman mindig is szókimondóak voltak és mindketten az intézményesített egyház ellen léptek fel. Emellett pedig elég sok olyan témát feszegettek vagy írtak (énekeltek) meg, ami nem az egyszerű ember lelkének volt címezve. A megjelenésük mind a sajtóban, mind a koncerteken szintén inkább azt sugallták, hogy állnak a Sátán oldalán, mint az Istenén.

Az első lemez, a Show No Mercy (1983) volt, aminek egyik érdekessége, hogy Dave a cintányérokat külön játszotta fel utólag, mert a hely ahol felvették a lemezt messze nem egy profi studió volt. A mindössze 38 perces korong olyan alapkőletétel volt a trash világában - ami egyébként még nem is létezett akkor, hiszen csak évekkel később kapta meg ezt a nevet - megváltoztatta a metál zene történelmét.

Mégsem ez az album tette őket naggyá, hanem az 1986-ban kiadott Reign in Blood. Egy szójátékkal lett ez a lemez címe, hiszen a rajta lévő Raining Blood dal után kapta ezt a címet, ami nem mellékesen talán a leghíresebb trash dal a világon, de az biztos, hogy a Slayer örök klasszikusa. A dalhoz hűek akartak lenni és a véresőt már a kezdetek óta tervezgették a színpadra, de akkor még sem anyagi okok, sem a kivitelezés szempontjából nem sikerült ezt megvalósítani. Miután azonban befutottak és a pénz sem volt már akadálya, megtervezték, hogy előidézhessenek egy igazán látványos show elemet. Persze ennek sok helyen nem örültek, mert a takarítás óriási munka volt a szervezőknek. Ráadásul még a zenekar tagok sem tudják pontosan megmondani, hogyan tudtak olyan gyorsan játszani a csúszós, vörös folyadékkal a nyakukban. Az biztos, hogy baromira csúszott a pengető és az éneklést is megnehezítették maguknak. De megérte!

A következő időszak igen nehéz volt a zenekar számára, mert ahogy ők betörtek a '80-as évek elején és a letaszították az addig nagyra becsült zenekarokat, úgy rajtuk volt a sor, hogy a süllyesztőbe végezzék. A grunge, majd a nu metál megjelenése a klasszikus metált, trasht elnyomta és mivel mindenki az aktuálisan futó trendet próbálta követni, így a Slayer-nek is döntenie kellett, hogy visszanyúl a gyökereihez vagy megpróbálkozik a saját stílusát úgy formálni, hogy felvegye a versenyt a Nirvana-val, Red Hot Chili Peppers-el, Korn-nal, Linkin Park-al vagy a Machine Head-el.
A próbálkozásoknak az eredménye az Undisputed Attitude (1996) lett, ami a könyv szerzője szerint a legrosszabb Slayer album is, ami valójában egy hardcore/punk tribute album. A Diabolus in Musica (1998) bár a Slayer szemszögéből igazi, a kornak megfelelően modern lemez volt mégsem találtak még ki abból az útvesztőből, amibe Dave Lombardo nélkül keveredtek bele. Ekkor ugyanis már másodszorra szállt ki a zenekarból és helyette Paul Bostaph ütötte azokat a bizonyos duplákat.

A következő lemez nem a kivételesen jó albumok közé tartozik, de fordulópont volt a zenekar életében. A God Hates Us All megjelenésének dátuma 2001. szeptember 11-ére esett. Ez egyben volt félelmetes és hihetetlen balszerencsés is. Az európai turné már le volt szervezve, de anyagi megfontolásból és a rajongók miatt a zenekar úgy döntött, hogy nem mondják le azt. Emiatt sokan támadták őket, pedig csak egy rossz időzítés volt. Araya-t annyira megviselte a WTC elleni terrortámadás, hogy olyat mondott az egyik koncerten, ami tovább borzolta a zenekar körüli kedélyeket:

Azt akarom, hogy megtegyetek értem valamit. Ismerjétek meg a barátaitokat, a valódi szomszédaitokat. Aztán, ha idegent láttok a városban, öljétek meg a rohadékot!

Araya később elmagyarázta csak arra gondolt, hogy az emberek elidegenedtek egymástól és emiatt történhetett meg a tragédia. A Slayer körül soha sem volt amúgy nyugodt a levegő. Korábban már többször perelték egy ügy miatt a zenekart, miszerint egy gyerek öngyilkos lett, mert az ő zenéjüket hallgatta. Bizonyítani sosem tudták ezt, de összesen háromszor is sikerült bíróság elé vinni az ügyet, ami egyfelől folyamatosan a hírekbe juttatta a zenekart, másfelől viszont igen sok helyen nem kedvelt előadóvá avanzsálódtak.

Ennek ellenére az A God Hates Us All visszalökte a Slayert a zenei világ térképére és Lombardo is újra, immáron harmadszor a banda tagja lett. Minden rajongót feldobott a hír és ez elég volt, hogy óriási érdeklődéssel várják az új albumot. Ebben az időben az egyik Ozzfest igen különlegesre sikerült és egy történelmi pillanatnak lehettek szemtanúi a jelenlevők. Három gigászi zenekar is az eredeti felállással állt színpadra. Mégpedig a Black Sabbath, a Judas Priest és persze a Slayer is!
Kerry King így emlékezett vissza erre a fesztiválra:

Sabbath, Priest, Slayer. Ki****ott kemény volt! Valaki mutatott egy képet, ami a fesztivál sajtótájékoztatóján készült. Ott ültem Rob Halford, Glenn Tipton és K. K. Downing meg Phil Anselmo mellett; k***a jó volt. Ez volt a Sabbath második eljövetele, és Rob Halford is ekkor tért vissza a Judas Priesthez. Egyébként Rob a kedvenc metalénekesem.

Az utolsó album, amit a könyv még megír a Christ Illusion (2006), ami valóban visszanyúl a Slayer gyökereihez és ami végleg bebizonyította, hogy még van a zenekarban tartalék és nem jött el az idő a visszavonulásra. Akkor azt mondta King, hogy van bennük még egy-két album és igaza is lett. Ezután még megírták a World Painted Blood-ot (2009) és a Repentless-t (2015). 2018-ban pedig bejelentették, hogy visszavonulnak és világkörüli turnéra indulnak.

A zenekar többféle zenei korszakot megélt, sokat változtak zeneileg, de főleg a dalszövegeiket tekintve. Egyre érettebbek lettek és a halál és a Sátán témáját leváltotta az átlag ember gondjai és hétköznapjai. A Slayer, visszavonulása után elég nagy űrt fog maga után hagyni. Egy igazi headliner, egy trash kővárat veszítünk el velük és szegényebb lesz egy kivételesen erős zenekarral a világ! A könyv egy egészen másik arcát sikerült bemutatni a zenekarnak, rengeteg érdekességgel. Olvassátok el, lehet megszeretitek a trash-t, a Slayer-t vagy mindkettőt!