Amikor új poszt után néztem, olyan zenekarokat kerestem, akiknek hát, hogy is mondjam nem volt túl sok lemezük és azért a nagyrészüket ismertem is már. Aztán rábukkantam a Korn-ra és rájöttem, hogy az eredeti tervem szart se ér, viszont elég érdekes a téma, főleg a mennyiséget és a zenekar ismertségét tekintve. Az első végiglapozgatás után jöttem rá, hogy a Korn borítóin egy különös történet szeretne kirajzolódni, de időnként a sztori eltűnik, majd újra felbukkan. Akadt meglepetés lemez bőven, amire nem is számítottam és olyan is, amit jobb lett volna már elfelejteni réges-régen. A poszt egy kicsit hosszabb lett, mint gondoltam, pedig higgyétek el tényleg nem mentem bele nagyon a részletekbe. Remélem egy kicsit azért tetszeni fog, mert nekem baromira élvezetes volt újra élni a különböző kornszakokat.

A Korn, mint sokak számára nekem is egy meghatározó zenekar az életemben. Mondjuk nem az a fajta vagyok, akiknek megváltoztatták a világnézetem és most az utcákat járom esténként és elesetteket mentek meg miattuk, de a zenéhez való viszonyomat elég jól átformálták. Amikor a zenekar első lemeze, a Korn 1994-ben megjelent, én mindössze 7 éves voltam, így nem sok esélyem volt első kézből hallgatni őket, illetve ebben az időben a zenei ízlésem is, inkább a semmihez állt közelebb, mint bármi máshoz. A Ross Robinson producerálta (ez egy nem biztos, hogy létező szó) lemez, mind hangzásban, mind a borítót nézve ikonikussá vált a nu metál világában. (Akkor még a nu metál stílus is jelentett valamit, most már sok zenekarra nem merném ezt ráhúzni.) Ezen a lemezen található az egyik legnagyobb daluk a Blind is, ami mint egy atombiztos alapkő úgy indította el a pályájukat.
De nézzük amiért itt vagyunk. Ez a borító minden szülő rémálma, a gyereke békésen hintázgat, miközben egy ismeretlen, feltehetőleg férfi áll előtte meglehetősen gyanúsan. A kislány arckifejezése pontosan elárulja, hogy nem egy ismerős alak áll előtte. Sőt a férfi árnyékából körvanalazódik, hogy valami van a kezében és ugye nem akarjuk tudni ennek a sztorinak a folytatását. Ami jó ízlésre vall, hogy a Korn (majdnem) ugyanúgy, ahogyan az ABR vagy a Volbeat már a legelején kitalálta a betűtípusát és attól sosem tért el (kivéve egyszer). A zenekar neve szintén árnyékként kerül fel, akár a többi árny és belefolyik az egész képbe, ami némi gondolkodásra is vall. Több szempontból is remek kivitelezés, az évek pedig olyan finomra csiszolták ezt a látványt, hogy egy jó, francia bor mellett képzelem el, ahogyan szűk baráti körben órákat beszélgetünk róla és közben büdös sajtot eszünk fogpiszkálókról.

A következő Life is Peachy (1996) album idején, még mindig kerestem a zenei ízlésem (=bármit meghallgattam), tehát ezt sem a megjelenés napján dolgoztam fel. Ross továbbra is producerként volt jelen a lemezen és ismét nem okozott csalódást. Az A.D.I.D.A.S. emblematikus, egyébként ötletes, vicces dala is ezen a korongon csücsül. Érezhető, hogy még foglalkoztak a dalokkal és minden, ami jött azt rögzítették és ki is adták. Talán a kor szelleme lehetett, de abban az időben sokkal bátrabban tettek a lemezekre véletlen vagy direkt hibás dalokat, esetleg poénosabb alkotásokat. Annyira ráéreztek erre a vonalra, hogy a Metallica-val és a közel egyidőben berobbanó Limp Bizkit-tel is turnéztak már azokban az években.
A csomagoláson újra egy gyerek látható a főszerepben a tükör előtt, ami lehet már a jövőre is utal tudat alatt, a Take a Look in the Mirror-ra. De amíg az előző albumon a kislány egy külső gonosz ellen küzd, addig a Life is Peachy-s fiú mintha saját magában látná a rosszat. Kissé nyomasztó, a szőke hajú eminens külsejű, egykedvű, de határozott arccal néző fiú nem annyira a kedves és ijedt árva lélek, inkább félelmetes és cseppet sem akarnám, hogy mondjuk a szomszéd szobában aludjon.
A zenekar név betűtípusa viszont eltér az elsőtől egy kicsit, de a fordított "R" betű megmaradt belőle. Igaz a külseje nem tér el annyira látványosan, mint a legtöbb zenekarnál és erőteljesen kiemelkedik az egészen sötét árnyalatú képből. Valószínűleg a lemezzel együtt maradt emlékezetes ez az alkotás.

Újabb 2 év és a Follow the Leader egyértelműen a csúcsra vagy ahhoz nagyon közel repítette a Bakersfield-i bandát. Producer téren változás történt, Steve Thompson és Toby Wright lett az újfajta Korn méregkeverője. A zenekar stílusa megmaradt, de könnyedebb lett és elkészült azaz album, aminek majdnem minden dala tökéletes lett, Freak on a Leash, Got the Life (a videó végén megjelenik Fred Durst), All in the Family (ez a dal meg gyakorlatilag a Korn-ról és a Limp Bizkit-ről szól), Dead Bodies Everywhere és sorolhatnám. Ekkor már több országban az első helyezett lett a lemez a toplistákon és kezdtek valóban megkerülhetetlenek lenni.
De lássuk mit hozott a borító! Így van, megint egy kislány, sőt több is. A valóságból áttértünk a rajzokra, ami nem az utolsó eset lesz. A Follow the Leader szemléltetése elég egyértelműen mutatkozik meg, ha csak a képet nézzük, pedig a vörös ruhában ugróiskolázó kislányhoz, egy teljes történet tartozik. A Freak on a Leash videóból több minden is kiderül, de ezt most meghagyom azoknak, akik még nem látták.
A betűtípus visszatér, a rajz és a videó együtt jól kidolgozott, abszolút kedvenc nálam.

Nem sokat kellett várni a következő Issues (1999) lemezre, amit már Brendan O'Brien-nel készített a zenekar. A neves producer rengeteg nagy nevű zenekarral dolgozott már. Ha csak a közeljövőt nézem, akkor éppen a Mastodon Emperor of Sand lemezt is ő menedzselte, amit megírtam és óriásit is szólt. Azt hiszem ez a lemez inkább a sikereknek szólt, ezért jött ilyem hamar, de nem lehet azt mondani, hogy ne a Korn szellemiségében íródott volna.

Ami a külsőséget illeti, folytatódik a rajzolós vonal, az egy szemű bábut annyiszor láttam már és mégis csak most tűnt csak fel, hogy ott a másik szeme a földön. Ráadásul ki van belezve szegény, nem éppen egy szép látvány, de hát mint tudni lehet egy rajzpályázatot írtak ki a tagok, hogy megkeressék a borítójukat. Az első lett végül ez a bábu, de 3 további másik is szerepet kapott. Ami még érdekes, hogy az előző lemezről a Freak on a Leash videó vége a Falling Away from Me videó eleje lett. Ezt a fajta dalok egymásba fűzését nem egyszer játszották el, úgy látszik tetszett nekik ez a megoldás.

Még mindig csak 2002-t írunk és végre belenövök én is a rock zene világába. Ekkorra már az előző albumokat végighallgattam és szinte egy időben az Untouchables is a kezem ügyébe akadt. Rengeteg dal az új lemezen és megannyi klasszikus: Here to Stay, One More Time, Alone I Break. A producer nem más, mint Michael Beinhorn, persze várható volt, hogy most sem akárki lesz a keverő pultok mögött.
A borítón pedig ismét gyerekek és ismét rajzolva. Biztos vagyok benne, hogy a vérző orrú kis srác a képen a Stranger Thingsből Tizi Life is Peachy-ről ugrott be ide. Én tényleg nem tudom mi ez a rajongás vagy mi a franc, hogy állandóan gyerekek vannak a borítóikon, még akkor sem érzem feltétlenül szükségesnek, ha a címben az "érinthetetlenek"-et rájuk kell érteni. A Korn felirat az egyik elég furcsa fejű fiú pólóján látható, ami önmagában nem rossz ötlet, de a lemez címe szerintem nem sikerült annyira jóra. Olyan, mintha én paint-tel akartam volna valamit odabiggyeszteni. Ezen még finomíthattak volna.

Ismét nem megyünk messzire, a Take a Look in the Mirror 2003-ban jelent meg és volt az utolsó lemez, ahol az eredeti tagok még mind tiszteletüket tették. Részemről ez a Korn utolsó igazi Korn-os albuma, pedig ez volt az első, amit tényleg már úgy vártam, hogy amint megjelenik, én bizony hallani akarom. Emlékszem a Y'All Want a Single dalra, amikor berobbant és ezen röhögtünk, hogy lehet valaminek ennyire egyszerű, hülye szövege. Erre került a Tomb Raider Did My Time dala is és a Right Now, valamint a Deep Inside is, amik szintén kedvencek tőlük. A produceri karszalagot Frank Filipetti és Jonathan Davis vállalta magára.
A csomagoláson egy régi tükör látható, a szokásos banda név az album címével fehéren. A belső lemezborítón vannak, ha jól emlékszem a srácok a tükörben. Kicsit halovány a téma, olyan egyszerűen letudták ezt, nagyon egyszínű, cseppet sem félelmetes. A dalokat tekintve, pedig elég nehéz ezzel a látványvilággal egy nevezőre hozni. Bármelyik sötét metálos zenekarhoz illene, nekik nem állt jól.

A 2003-ban kiadott tükör nagyjából ekkor törhetett össze, ugyanis a See You on the Otherside 2005-ben abszolút óriási csalódás volt. Hihetetlenül erőltetett dalok születtek, mint pl. a Love Song és az egészből annyira hiányzott a Korn veleje, mint a The Jackson 5-ból maga Jacko. A Korn stílus valahol benne volt még, de alig pislákolt csak. Az egyetlen sláger dal a Twisted Transistor, aminek legalább a videóját is poénra vették, mintha régi önmagukat keresték volna.
A borító nem okozott csalódást, messze túlszárnyalta az albumot. Egy rajzolt kisfiú újból, ismét egy szemnélküli plüss az Issues lemezborító után és egy Alíz Csodaországából meglógott nyúl, meg egy ló. Na jó a lényeg, hogy teljesen rendben van látványában, mégha a zenekar el is indult ezzel az egésszel a szakadék felé.

2007-ben, az "Untitled" vagy inkább név nélküli albumot megkaptuk a nyakunkba, ami maga az Isten csapása. Ha az előző lemezt nem ajánlom senkinek, akkor ezt meg végképp kerülje el mindenki. Címet nem is adott neki a csapat, inkább a közönségre bízták a névadást. Annyira jól sikerült, hogy a Love and Luxury és Hushabye daloktól kiráz a hideg a mai napig. Atticus Ross volt a producer mindkét szörnyszülöttnél és mivel David Silveria hiánya miatt komoly dobos problémákkal küzdött a zenekar, ezért Terry Bozzio és Brooks Wackerman játszották fel a dalokat. Mindkét zenész kivételes dobos, de abszolút nem voltak a Korn-hoz valók. Volt egy időszak, amikor Joey Jordison is volt a koncerteken beugró, még a VOLT fesztiválon is így léptek fel és mivel ott voltam, ennek így örülök és ezt megosztottam veletek. (Időben lehet ez nem ekkor volt, mert mintha Silveria sérülése miatt ugrott volna be, de mindegy is...)
Ennél a lemeznél a külső sem mentette meg a srácokat. Nem értem, nem tudom, nem tetszik. Nem találok benne semmi Korn-ra vonatkozót, mintha egy teljesen más zenekaré lenne, egyszerűen feladták magukat. Pedig itt még csak a borítóról beszéltem, nem is a zenéről, ami csak ezek után fog majd bekövetkezni.

Azt hiszem az eltévelyedést ők maguk is felismerték, mert 2010-ben visszatértek Ross Robinson-hoz és a Korn III: Remember Who You Are-al (sokatmondó a lemezcím is) megpróbálták a kezdetleges nyersebb Korn-t visszavarázsolni. Ezzel a lemezzel a legnagyobb baj az volt, hogy annyira akarták a régi hangulatot újra megmutatni, hogy inkább lett egy izzadságszagú valami, mint a szeretett kornizmus. Egyébként abszolút nem rossz, csak hát ugye hiába volt régen minden jobb, az már nem lesz újra. Továbbá ezt a lemezt rongyosbabára hallgattam, de egy dal sem ugrik be fejből róla.
Annyira vissza akarták hozni azt az igaz elsőt, hogy alighanem a borítón sem véletlen az a tinédzser, aki 1994-ben még hintázó kislányként nézett az idegenre. A helyzet ugyanaz, de a helyszín és az idő változott. Mi volt vajon a cél, hogy semmi sem változik? Hát ezt nem a következő lemezzel testesítették meg.

Nem kellett sokat várni, hogy elkövessék életük legnagyobb hibáját és az éppen aktuális trendnek és persze az akkortájt mindenkivel közösködő Skrillex-nek lefeküdtek. A 2011-es The Path of Totality egy igazi borzadály, amit az idő sem szépít meg. Sem akkor, sem azóta nem hallgattam meg elejétől a végéig egyhuzamban. Eleve, amikor egy zenekarnak ennyire karakteres megjelenése van zenében, nem érdemes feladni, még akkor sem, ha éppen máshonnan fúj a szél.
A dalokról nem tudok nyilatkozni, élvezhetetlen mind, a Narcissistic Cannibal is csak a többi mellett tűnik értékelhetőnek, de hát ez az egész felejtős.
A borítóra sem pazaroltak több időt, mint ameddig megérkezik a futár a rendelt pizzával. Ez egy gyakorló photoshop-os első órájának a házi feladata, amire kap egy lesajnáló vállveregetést a tanárától.

Na most figyeljetek! Amíg azt hittem a The Path of Totality-t hallgattam meg nagyjából ötnél kevesebbszer, addig a The Paradigm Shift-et (2013) nagyjából még ennél is kevesebbszer kellett, ugyanis nem emlékeztem egyetlen dalra sem. Még azután sem, hogy megnéztem a teljes track list-et, majd a Youtube-on nekiestem, hogy felidézzem. A Never Never videó után teljesen megvilágosodtam és megértettem akkori énem. Hiába tért vissza Brian "Head" Welch a csapatba 8 év után, ugyanolyan, semmilyen lemezt tudtak összehozni, mint amikor kilépett a zenekarból.
Bár azt mondhatnám, hogy legalább de jó lett a borító, de abszolút nem az ő stílusuk és bár paradigmaváltást ígértek, nem hoztak magukkal semmi újat. Ez a kinézet sem akar semmit sem megmutatni - jó ötletnek tűnt, mint a Skrillex-el való közüs munka.

Aztán pár év múlva újra összekaparták magukat és a The Serenity Of Suffering-el újra a Korn III-hoz hasonlóan a gyökerekhez nyúltak vissza (ez a mondat a 10 évnél régebbi zenekaroknál mindig elhangzik). Kevésbé éreztem erőlködésnek, mintha az azóta stabilizálódó Ray Luzier dobos is megérkezett volna és újra egyesült volna a soha fel nem oszló együttes. A dalok már emlékeztetnek a Korn-ra és főként a saját stílusukra. A Rotting In Vain-ről írtam is és most is tartom, hogy visszataláltak a jó vágányra.
Természetesen nem felejtették el, hogy a rajz és a kisgyerekes témák jól mutatnak a lemezeken. Most először a kettőt ötvözték is és mintha egybegyúrtak volna több korábbi borító témát, egyszóval mindent bevetettek. Bár a nőtyus mintha kilógna a képből, maga a képi világ szépre sikeredett. Olyan trip-elős hatása lett, a valóság és a képzelet határán kóborol a kis kamasz. A Korn feliratot, meg úgy mindent lehagytak róla, feleslegesnek érezhették - de tény, hogy árulkodó a kinézet.

2019-ben a The Nothing-ról is írtam egy kritikát és nem voltam elragadtatva, de nem úgy, mint mondjuk a Korn III-nál. A The Nothing messze a legjobb, ami a 2003-as lemez óta történt a zenekarral. Nincs kétségem a felől, hogy jó az irány, ha az egész diszkográfiát vesszük alapul, de ahogy megírtam már, tartom a véleményem, hogy ezzel most csak kompezálták a szar lemezeiket. Ennél még tudnak ők jobbat és bízom benne, hogy fognak is még legalább ennyi lemezt kidobni a rajongóknak. Gyakorlatilag az egész album egy kerek egész lett, így több dalt is ki lehetne emelni onnan.
A borító, ahogy az énekes is említette egy interjúban arra utal, hogy amikor meghalt a felesége és az édesanyja is ugyanabban az évben, nagyjából úgy érezte magát, mint a semmiben lebegő figura. A zenekarhoz annyira nem passzol, de Davis akkori lelkiállapotához abszolút. Nem rossz, mert egyszerű és legalább tudni, hogy van mögöttes tartalom, de engem nem annyira fogott meg.

Hát ez volt a Korn diszkográfia és annak rövid, pár mondatos elemzése. Elég jól látszik, hogy a zenekar sokféle korszakot megélt és még mindig a pályán játszanak. Talán lesznek még igazán ütős, emlékezetes lemezek és remélem lesznek még igazán értékelhető borítók is!