Az a durva helyzet állt elő, hogy a 2016-os Korn albumra alig emlékszem, holott akkor év végén megírtam, mennyire jó lett. (Én barom.) Ebből csak azt tudom levonni, mint következtetést, hogy annyira azért mégsem lett egy remekmű és teljesen igazam lesz így utólag, hogy a mostani lemez is pont "olyan jó", mint a The Serenity of Suffering - tehát nem az. Más szóval, hogy érthető legyen: a Korn a teljesen nevetséges az éppen egeket karcoló Skrillex-es albuma után, lassan visszalépett a helyes vagy annak vélt útra, csak ez az út olyannyira egysíkú lett, hogy éppen már senkit nem izgat fel. Az új lemezről egészen nehéz lesz írni, mert a címe mindent elspoilerezik egyből: The Nothing.

Első hallgatásra elismerően bólintottami, mert jó volt hallgatni, néha-néha felsejlett egy régről ismert dallam, egy jó érzés, valami a múltból amiért megszerettem őket. Aztán amikor egyesével, számról számra próbáltam valamiféle kiugrót keresni felfelé vagy lefelé, már egyre inkább elbizonytalanodtam. Hogyan lehet az, hogy dúdolom a számokat, egyiket sem tudom kardélre hányni és mégsem jön ki a számon az a felkiáltás, hogy: De király/faszányos/állat/kaka/hihetetlen/toás lett! Ami megfogalmazódik bennem az sokkal inkább egy iskolai tanévnyitóra emlékeztet, mondjuk hatodikban. Tudod mi után mi fog következni, tudod, hogy valaki el fog ájulni, hogy az igazgatói beszéd nagyon hosszú és unalmas lesz, de azt is tudod, hogy első nap nem kell még tanulni és legalább újra látod az osztálytársaid!

Tehát a teljes érdektelenségbe megy át, annak ellenére, hogy érzed rajta, hogy Jonathan-ék meg akarták mutatni magukat (újra). Meg ugye, hogy most jól vissza mennek a gyökerekhez (nagyjából az összes albumnál elhangzott a Skrillex mizéria óta). De nem a régi önmagukhoz kellene visszamenni, hanem azt kellene újra gondolni. Nincs szó arról, hogy ez egy rossz album lenne, sőt a maga nemében még jónak is lehetne mondani, ha nem akartak volna ennyire a biztonságra játszani. Ezzel a lemezzel sem bukni, sem előre haladni nem lehet. Ugyanúgy, ahogyan a rosszul megítélt 2016-os album is a feledésbe merült, ugyanígy fog ez is majd eltűnni és egy lenni majd a sok Korn album közül.

A borító nagyon is jól visszaadja az egész albumra vetett gondolat világomat. Az embert tartja a néhány berögzött dallam, a skót szoknyás frontember duda szólójának ismert hangja, de ebből a hálóból sem kiesni, sem visszakapaszkodni nem lehet sehova.

Lemez: 10/6
Borító: 10/7