A metalcore egyik meghatározó zenekara az As I Lay Dying újra visszatért. Mondjuk ki nyugodtan ez a visszatérés, azért nem olyan hagyományos és nem olyan egyértelmű, mint a legtöbb zenekar esetében lenni szokott. Nem összerúgták a tagok port, mert valaki többet ivott a kelleténél vagy mindig befingott a turné buszba. Tim Lambesis a zenekar énekese elkövetett egy hibát, miszerint a feleségét szerette volna megöletni, de pechére a bérgyilkos egy rendőr volt és ez a gondolatsor 6 év börtönt jelentett. Na és most ugyanezzel az énekessel kijött a Shaped by Fire. Felvetődnek kérdések. 

Morális kérdés, hogy mondhatom-e az előzmények tükrében, hogy egyébként ez egy jó lemez? Számít egyáltalán, hogy egy zenekar tagjai milyen emberek vagy mit gondolnak? Sátánisták vagy mondjuk keresztények? Rosszabb egy sátánista banda, akik egyébként az átlag életben segítenek az öreg néninek a buszról a leszállásban, mint egy magyar nóta énekes, aki szebbnél szebb dalokat ad elő az öregek otthonában, de egyébként veri otthon a feleségét? Persze ezek szélsőségek és nyilván minden rossz (vagy nagyon-nagyon rossz) cselekedet elítélendő, de az alap kérdéshez visszatérve: érezzem-e magamat rosszul, ha az új lemez tényleg baromi jó lett, de tudom, hogy ennek az albumnak a megszületése előtt egy súlyos bűntény történt.

Az album az As I Lay Dying-ra jellemző elemeket tartalmazza. Nagyon agresszív lett és abszolút felismerhető pár riff után, hogy a San Diego-i bandáról van szó. A Tim-es sztori abban a tekintetben biztosan nem nyomta rá a bélyegét a korongra, hogy nem érződik a sok éves kihagyás. A tagok bár nagyon nehezen, de visszaengedték maguk közé a megsiklott vonaton utazó frontembert és állításuk szerint bár to'áshéjú vékonyságú a bizalom még, az összhang mégis erős közöttük és, ahogy a Slipknot lemezének készítésekor elhangzott, sosem volt még minden ilyen egyszerű. Egyben van a lemez, minden dal jól sikerült és ezek közül néhány pedig valóban kiemelkedő.

A hibája csupán annyi, hogy hiába egy jó lemez, nem a legjobb. Ha össze kellene hasonlítanom pl. a Korn The Nothing-jával azt mondanám, hogy az AILD nyert, mert az ő lemezük sokkal inkább lett magukhoz képest átlagon felüli és a számokat tekintve nincs benne hiba. Minden elismerésem, hogy egy ilyen eset után képesek voltak összehozni egy kétségkívül pozitívan értékelhető alkotást és nagyon bízok benne, hogy folytatódik a zenekar pályafutása - lehetőleg már sokkal kisebb gondokkal.

A lemezborítóról egyből a Slayer ugrott be, a hangulata egyértelműen oda sorolható, a rossz mégis a kidolgozatlansága és az egyszínűsége. Nagyon kaotikus lett és kissé összecsapott munka, mintha gyorsan kellett volna döntést hozni. Kár érte, mert egy-egy hangsúlyos motívummal, ez még egy klasszikus borító is lehetett volna.

Lemez: 10/8
Borító: 10/6