Kijött a Bring Me the Horizon várva várt lemeze, amit tényleg vártam. Egészen addig a másodpercig, amíg az első számot megmutatták róla. Már a Mantra - ami mint kiderült utólag a legjobb szám is lett (!) - sem lopta magát a szívembe, de akkor még nem tudtam milyen aljas merényletre készül a nyakig tetovált Oli Sykes és csapata. Kiadták az eddigi legszarabb és NEM legmegosztóbb lemezüket. Nekem ne mondja, senki, hogy ez egy kicsit is jó és csak a kísérletezésnek meg a fejlődésnek tudható be. Nem, ez egy rakás F*S, dalról dalra bizonyítom be!

A szóösszetételt, amit keresek, egyszerűen nem találom. Az Amo egy olyan szerzemény, ami nem kellett a világnak. Nem olyan, mint a tapadókorongos lábmosó kefe, amiből legyártottak pár száz milliót és most már el kell adni. Mert az bármilyen baromságnak is tűnik, nem ártalmas senkire. Viszont az Amo egy teljesen életidegen stílusegyveleg, amit akár maga Soros is írhatott volna. Mindenkit meg akarnak célozni - sajnos csak a régi közönséget nem, akik ugye felemelték őket. 

A Nihilist Bluest miközben nagy gonddal írták, nem tudom, hogy pontosan mire gondoltak, de biztosan nem arra, hogy de jó lesz majd pogózni erre. Leginkább pár üveg bármilyen/akármilyen alkoholos, de jó erős piával lehet valahogy elviselni. A mámoros állapot jó, ha kitart, mert az In the Dark következik. Ha kazettán hallgattam volna az Amo-t, itt jött volna az a rész, hogy fogom, kitekerem a szalagot belőle és a fény felé tartom miközben azt mormolom magamba, hogy erre tuti rávett az unokahúgom valami szar, nyálas zenét, amit a barátnőivel hallgat, miközben Justin Timberlake-ről álmodoznak.

A Wondeful Life ment egy kicsit az idegösszeomlásomon, bár ezt is hallgatom egy ideje a Mantra-hoz hasonlóan, így volt időm gondolkodni rajta, hogy Dani Filth hozzátett-e ehhez a dalhoz vagy csak elfogadott egy felkérést. Nem árulom el melyik válaszra jutottam, de nem az elsőre.
A legpozitívabb dal, amivel egyet tudok érteni, az az Ouch, ami sem nem egy dal, szerintem nem is igazán zene, de legalább a címe kifejezi minden érzésem hallgatása közben. Aztán a Medicine végre egy BMTH hangzású szám, amit úgy negyvenhatszor kimostak 40 fokon és felöntötték kútvízzel. Magyarul poppá varázsolták magukat. Legalább a videóra adok nekik egy majdnem érdekes plecsnit.

A következő dal címe után már csillámpónik szőrét kezdtem el fésülni, de a cím csalóka, mert ennyire viszont nem rossz. Igaz az is, hogy a Sugar Honey Ice & Tea sok mindenre hasonlít, csak BMTH szerzeményre nem. Még az Arctic Monkeys is előbb ugrik be, mint Oli arca. Sőt még Kozsóé is, mert ha előbb hallotta volna, már egy zenekart alapított volna ilyen néven. Mindegy, elfér a többi mellett.
A Why You Gotta Kick Me When I'm Down? című számnál, a jó öreg Ektomorfos Farkas Zoli taktikáját használták, amikor úgy döntöttek, hogy a szám refrénje lesz a dal címe is, így biztosan mindenki énekelni fogja majd. Ezt azért meghallgatnám, mert ez sem kerülne fel egy slágerlistára sem, nemhogy egy koncert repertoárba. Na ereszkedjünk tovább a "megosztó" album bugyraiba.

Teljesen biztos vagyok benne, hogy valaki a Fresh Bruises számot véletlenül tette az Amo-ra. Bár ha otthon van valakinek egy bárpultja és szeret magányosan koktélt iszogatni, miközben az elrontott életén mereng, az mindenképpen tegye be háttérzajnak ezt, mert zavarni nem fogja elmélkedés közben. Talán ez az a mélypont, amiről Tyler Durden mesél a Harcosok klubjában.
A Mother Tongue akkora nyáltenger, hogy kétszer fulladnék bele, minthogy még egyszer meg kelljen hallgatnom ezt az egészet. De ezen a ponton már annyira elengedtem az egészet, hogy mindenre fel voltam készülve. De akkor még nem számítottam a spanyol inkvizítorokra Heavy Metal-ra.

Ez nem igaz, mert a Linkin Park-nál is volt Heavy és az is szar volt, miért lenne jobb egy Heavy Metal című szám az év legszarabb albumán. (Pedig még csak január van, mi lesz itt év végére?) Mondanom sem kell, hogy a cím megint elvitte a show-t, sem hevi, sem metált nem tartalmaz ez a szám - SEM.
De az I Don't Know What to Say címe egészen biztos, hogy nem véletlen. Aki meghallgatja, minimum agyrákot kap ettől az egésztől. 

Sok hibája van ennek az albumnak és az nem a megosztottság. Nem váltottak stílut, nem kísérleteztek és nem is fejlődtek, egyik irányba sem. A lemez egyértelmű hibája, hogy ki kellett adni egy lemezt és ők kiadták. Mindent ami volt. Félig megírt dalokat, producer/kiadó által kért számokat, szomszédok mixeit. Ez egy jótékonysági album, amiben bárki részt vehetett, mert mindenki tudja, hogy ettől függetlenül turnézni fognak és rohadt sokan lesznek mindenhol, mert régen jó dolgokat készítettek, amit szeretünk hallgatni.

A bosszantó, hogy a lemezborító meg olyan pofás lett, hogy még az is lehet veszek belőle. Csak tetszik, mert az még azt tükrözi, amik ők voltak.

Lemez: 10/1
Borító: 10/7