A Protest the Hero is egyszer csak szembe jött velem a Youtube-on és megfogott. Senki nem ajánlotta, csak ott volt és rákattantam. Azon belül is, hogy zenekar ott volt a Blindfolds Aside dal, aminek most nem találtam meg a rendes videóját, pedig eléggé bejött. A tempós progmetál nagyon inspirált és feldobott, de csak kapkodtam a szemöldököm, ki-kivel van és egyáltalán ez hol egy dal? Hol a vége? Hogyan kell rá táncolni? Kell-e táncolni rá vagy csak engedjem el magam? Aztán lassan végig rágtam magam a dalokon és egy kört kihagyva később rögtön a Scurrilous (2011) lemezre mentem át, ami egyből abszolút kedvenc lett. Majd a Volition-t (2013) is meghallgattam, de elég kemény, hogy nem emlékszem rá semmire, szóval nem fogom tudni összehasonlítani a Palimpsest-el, ami viszont annyira megosztott, mint Koppányt István katonái. Le is írom mennyire.

Az első hallgatás maga volt a káosz. Egyszerűen képtelen voltam a dalokat megkülönböztetni egymástól. Ritka hülyének éreztem magam, hogy nem megy. Aztán a következő 20 meghallgatással sem kerültem közelebb a megoldáshoz, ezért hagytam magamnak időt. (Nem véletlen, hogy ilyen sokáig tartott ire elkészült ez a poszt.) Végül lassacskán, kezdtem ráérezni a dalokra és talán mondhatom már azt, hogy 80%-os a tudásom belőle. Igen tudom, ez még mindig elég gyengécske, de nem vagyok képes befogadni őket. Ezért is furcsa helyzet állt elő. 

Mondanám, hogy ez egy jó album, de mivel még mindig akadnak nem annyira ismert dalok, ezért nem merem ezt kijelenteni. De azt sem, hogy rossz, mert egyébként meg van pár dal, ami tényleg kirívóan jó lett. Olvastam olyat más bloggerek oldalain, hogy ez a legjobb lemezük és most már csak lefelé vezet az út, de nekem ez sehogy sem a kedvencem. Technikásnak technikás, van pár nagyon jó dallam, de van pár dolog, ami nagyon nem jött át. Az egyik, hogy néha már annyira irritál Rody magas éneke, hogy le kellett kapcsolnom. Régebben sosem zavart, de most vagy megöregedtem vagy nem tudom, de fájdalmas volt. A másik dolog, hogy pont emiatt túl hosszú lett  (52:29) az album és a rövid közjátékok teljesen nem passzolnak bele az egészbe, ezért pl. azok feleslegesek.

Ettől függetlenül ami jó benne, az nagyon jó, szóval nem húznám le abszolút, talán a kor, hogy már Robert Plant-et is elhallgatok és a kicsit visítósabb zene már erős a fülemnek. A borító brutál szép. Nagyon imádom ezeket a festményszerű teljesen értelmetlen eseményeket és ez bizony egy az egyben a lemez kiteljesedése.

Kinek ajánlanám: olyan progmetálosoknak, akik még fiatalok!
Mihez ajánlom: ha van olyan ismerősöd, aki a 2-4-re esküszik, akkor ezt mindenképpen mutasd meg neki!
Milyen állapot kell a meghallgatásához: nem normális az biztos!
Koncertre érdemes elmenni: ha egyszer eljutok elmesélem, de alighanem igen!

Lemez: 10/8
Borító: 10/9