A hogyan csináljunk egy nagyon jó zenekart és rövid időn belül, lemezről lemezre rontsuk le díjat a Mudvayne kapná vagy legalább is, a jelöltek között lenne. A 14 évet megélt zenekar, sokkal többre vihette volna, hiszen mindenük megvolt, ami a 2000-es években kellett a sikerhez:

1. Elmebeteg kinézet, mint pl. a Slipknot megjelenése, ami a mai napig menő.
2. Elvont, rímtelen dalszövegek, mint pl. a Tool dalai, ami szintén kiállta az időt.
3. Idióta, vicces nevek (Chüd, Güüg, Rü-D, Spüg), mint pl. a Teletubbies...

Ahogyan saját magukat, úgy a lemez borítókat is egyre haloványabbá és nevetségessé tették, többek között ezért is írtam meg ezt a posztot. Meg egy kicsit meg is akartam mutatni nektek, hogy voltak kivételesen jó zenekarok még, akiket nagyon kevesen ismernek. 

2000-ben jött ki az első,  L.D.50 névre hallgató lemez, amire 17 dal került fel és rengeteg máig zseniálisnak számító dal született. Többek között a kultikus Dig,  a -1, a Death Blooms és nem utolsó sorban a Pharmaecopia. Nagyon valószínűnek tartom, hogy a borítót is ez a dal ihlette meg, meg persze a Lethal Dosage, magyarul “Halálos adag”. A Pharmaecopia-ban mintegy 31 féle drogot sorolnak fel, ami nem kis teljesítmény, főleg, amikor dalszövegként használják. A borítón látható sejtláncolat (talán) is ezekre a szintetikus vegyületekre akarnak hasonlítani és egyben megmutatják ezen szerek fogyasztóját és elszenvedőjét, a háttérben meztelenül fekvő embert. Nem egy vidám kép, de valljuk be az egész album sem éppen vidám természetéről lett híres.

2 év múlva (pont, ahogy már minden zenekarnál megszokhattuk) a The End of All Things to Come néven megérkezett a 2. album. A lemez még hordozott magában egészen érdekes dalokat (Silenced, Not Falling), de már egy World So Cold felfért rá, ami előszele volt annak, hogy itt rövid időn belül minden meg fog pusztulni. A lemezborító is inkább egy középsikolás lázadó, kamasz első vázlatára emlékeztet, de megjelenik a háromszög is, ami amúgy soha többé máshol nem fog már ezután. A betűtípus teljesen eltér az előzőtől és olyan egyszerű és semmitmondó lett, amit sajnos még fog követni pár hasonló is. Ha az üzlet egyszer beindul.

Az egyébként előző, erőspistával még elmegy album után jött az első igazi kisiklás. A Happy?-vel fémjelzett lemez, rettenetesen erőltetett és végtelenül üres lett. Az említett dal már kifejezetten a nagyközönségnek szólt, a többi pedig alighanem senkinek sem. A Lost and Found-ot még a Forget to Remember sem mentette meg, ami az akkoriban futó Fűrész II. részének filmzenéje volt. Pont ennyi említést sem érdemel. Mintha nem is akarták volna megírni ezt az albumot, csak a szerződés miatt tették a kötelességüket. A lemezborítón megjelent az új Mudvayne felirat, ami később még visszaköszönt egyszer, de aztán a süllyesztőbe ment ez is, mert ha valamit kitalálunk, akkor azt hagyjuk is a fenébe. A kisfiú a macival a tornádó felé sétál és gondolom lost-ol egyet. Azt nem tudom miért, de nekem mindig a Korn jut eszembe róla, de teljesen mindegy, mert hát ha ez annyira jó lenne, akkor sem mentené meg az egész koncepciót.

A The New Game-nél már annyira elvesztettem az érdeklődésemet a Mudvayne iránt, habár az első lemez után gyakorlatilag letettem a zászlóm mellettük, hogy szinte teljesen kiesett. A Dull Boy-ra emlékszem még, de a több halvány foszlányokban sincs meg, de nem gondolom, hogy lemaradtam volna bármiről. A borítóról ódákat zengenék, ha tudnék, de igazából erről mégis mi a francot mondjak? Mi közük van a sashoz? És az ötágú csillaghoz? Egyáltalán most ez megint mire akar utalni? Hogy lehet ennyi hülyeséget rakni egyetlen borítóra, aminek semmi előjele eddig nem mutatkozott? Teljes képzavar, a 2008-as válság úgy látszik ott is beütött. De az is lehet, hogy Chad Hellyeah-s produkciója már rányomta a bélyegét erre a lemezre is, hiszen 2007 óta már ott is alkotott.

Az utolsó Mudvayne névre hallgató (mert minden nagy zenekarnak van egy albuma, amit saját magáról nevez el és pluszban a Mudvayne-nek is!) lemez egy utolsó próbálkozás volt. Egy betűt nem tudnék mondani róla, pedig biztos vagyok benne, hogy ezt meghallgattam még akkor, bízva valami bármiben. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy úgy voltam vele, inkább oszlottak volna fel, mint a Jackson 5, minthogy ezt megalkották. Valójában az első album után kellett volna, nagyvonalúan azt mondani ennyi volt, köszönjük! Érthetetlen módon visszahozták a betűtípust a kettővel ezelőtti albumról a Lost and Found-ról és Chad-et tették rá, gagyi photoshoppal. Semmit nem értek. Annyira idétlen, hogy még 2009-ben is nevetséges volt, nem most visszanézve annyi év után.

Hihetetlen, hogy egy ennyire tehetséges zenekar és most kifejezetten egyénileg is gondolok a tagokra, hogyan tudtak egy jó elképzelést elrontani minden szinten. Zeneileg, borítóilag. Ha még egyszer újra összeállnának és lenne egy koncert az L.D.50-ről, akkor azért minden pénzt megadnék, talán még többet is.