A Tool énekeséről, polihisztoráról vagyis James Maynard Keenan-ről (és zenekaráról) szóló könyv eredetileg 2016-ban jelent meg, de magyar nyelven Dudich Ákos és a rajongók ( pl. ÉN!) jóvoltából csak 2020 elején. A könyv nem csak azért érdekelt, mert a Tool az abszolút kedvenc zenekarom, hanem azért is, mert sok mindent hallottam már róluk, de sosem voltam benne biztos, hogy ezek csak olyan mendemondák, amiket a rajongók kitalálnak kicsit maguknak, kicsit a világnak vagy valóban igaz történetek. A másik dolog, amire kerestem a választ, hogy a Tool tényleg annyira jó zenekar-e, mint amennyire én gondolom vagy szintén a rajongás emeli egy sokkal magasabb szintre a szememben őket. Nem hittem volna, de minden kérdésemre választ kaptam.

A könyvet Sarah Jensen Maynard régi barátja írta és rakta össze, Maynard hozzászólásaival. Nagyon részletesen és nagyon messziről indít a könyv, akármennyire is kíváncsi voltam rá, az első lapok bizony inkább untattak és kicsit feleslegesnek is éreztem, de akkor még nem tudtam, hogy mindennek köze van mindenhez és a zárójelenethez az első oldalakra is szükség van. Jó tanácsként írom, nem érdemes az elején elbambulni.

Mire odaértem a könyvben, hogy megalakul a Tool, már akkor tudni lehetett, hogy nem volt olyan lehetőség, hogy ez a zenekar ne legyen sikeres. Minden lépésüket úgy építették fel, hogy sosem kötöttek olyan kompromisszumot, ami nem segítette volna a zenekar előre haladását. Az első koncertjük már abszolút sikerként került be a nagykönyvbe, pedig akkor még hol volt a jó öreg szósülmédia. A kezdetekkor beárazták magukat, mintegy helyre rakva a világban a szerepüket és ebből akkor sem engedtek, amikor még csak az underground vonal tudta, mi is az a Tool. Nem nagyképűség volt ez vagy dac, egyszerűen profin kezelte a zenekar (főleg Maynard) saját maga menedzselését.

Ahogyan mindig is sejtettem a zene számukra egy olyan eszköz volt, amit úgy akartak használni, hogy a szórakoztatás másodlagos legyen és az üzenet átadása legyen az első helyen. A tökéletes dalok megírásához a négy tagnak tökéletes egyensúlyban is kellett lennie. Maynard mai napig vallja, hogy sosem erőltetett rá senkire semmit és nem fontosabb az ő éneke egy dalban, mint mondjuk a dob vagy a gitárok. Ezeknek igazát a koncerteken is bizonyítja, sokszor alig észrevehető a színpadon, pedig külseje sosem volt, hogy is mondjam hétköznapi.

De a külsőséget sem úgy képzelte Maynard, mint a legtöbb énekes. Nem magára akarta felhívni a figyelmet, hanem az üzenetre, amit át akart adni, mégha ez sokszor egy sima polgárpukkasztásnak is látszott. Aztán később, amikor egyre híresebb lett a zenekar (de még az internet nem a mai formájában létezett) nagy segítséget nyújtott furcsa megjelenése abban is, hogy ne ismerjék meg az utcán és így lányával nyugodtan sétálgathatott.

A könyv beszámol Maynard nehéz gyerekkorától kezdve édeasanyjával való kapcsolatáról, egészen a békés (békésebb) felnőtt koráig. Hogyan lett egy visszahúzódó fiúból, a világ egyik legtehetségesebb frontembere, borásza mindenféle feltűnés nélkül. Nincsenek botrányai, pedig a gondolatai és a megjelenése nem éppen erről tanúskodik. Ha egy kicsit később íródott volna meg ez a könyv, akkor talán választ kaphattunk volna a sok-sok évet várt Fear Inoculum lemez titkára is. (Ha van neki olyan.) De azt mondom, amit a könyv elolvasása előtt is gondoltam erről és csak megerősített benne. A Tool sohasem akart olyan lemezt kiadni a kezei közül, ami szerintük nem tökéletes és ha emiatt 13 évet kell várni a rajongóknak vagy saját maguknak, hogy az ihletet megtalálják hozzá, akkor az úgy is lesz.

Maynard pedig nem egy klasszikus értelemben vett zseni, hanem egy maximalista, aki ugyanúgy a maximumot nyújtja, ha egy kisállatkereskedésben kell dolgoznia és akkor is, amikor több tízezer ember előtt kell fellépnie a zenekarával, a Tool-al.

Vegyétek meg a könyvet, érdemes!