51. LemEZ kritika! - Apocalyptica
Cell-0
Ha jól emlékszem az Apocalyptic-at utoljára, akkor emlgettem, amikor a 7th Symphony-ról (2010) írtam utoljára pontosan 10 éve, de nem ragadt meg azaz album (sem). Nem vagyok nagy rajongójuk csak a Metallica feldolgozásaik nagyon bejöttek még sok ezer évvel ezelőtt. Amúgy sem tudom honnan szerzik a rajongóikat, mert ők szerintem az a kategória, hogy egyszer jók voltak, de amúgy pont elég is belőlük. A saját szerzeményeik többnyire (számomra) kifejezetten unalmasak és mégha van egy-két jó daluk is, az sem elégíti ki annyira a kíváncsiságom, hogy rongyosra hallgassam. Következzen az apokalipszis Cell-0-ja!
Sok okosságot nem lehet mondani a lemezről, leginkább a következő valós alapokon nyugvó, megtörtént esemény mondja el a legtöbbet róla. Elindítottam az albumot. (Ez volt az a nap, amikor a FB-on jól fel is háborodtam!) Az első Ashes of the Modern World eléggé bejött, aztán a Cell-0 is, majd a Rise teljesen elaltatott. Az En Route to Mayhem újra felhozott, aztán a Call My Name újra álomba ringatott és szerencse, hogy egy kátyúba belementem és felébredtem, mert vezettem. A többi dal pedig elandalgott mellettem, mintha a Bartók rádió éjféli műsorát úgy hagytam volna. Pedig higgyétek el nekem, hogy nagyon tudom szeretni a komolyságos zenét.
Ez nem rossz, de ennyi erővel lehetett volna ez egy kislemez is!
Az Apocalyptica-nak sikerült dögunalomba fordítani a többit, de olyan észrevétlenül ellaposodik a második része a lemeznek, hogy csak azt veszem észre mindig, amikor már elindul a Bagossy lemeze. (Közben azt is hallgatom kísérleti jelleggel!) Nem egyszer estem neki, pedig nem akartam nagyon erőltetni ezt az albumot, de mindig ugyanaz a vége. Három dalig minden ok, aztán hirtelen mintha valami nyöszörgést hallgatnék.
Ez a videó is azt támasztja alá, hogy lehetne valami igazán látványosat készíteni, de végül ez is halál unalomba megy át.
Egy szó, mint százezer. Nálam most sem hozta meg a várva várt sikert. Ha komolyzenét akarok hallgatni, akkor az emlegetett Bartók rádión is találok gyöngyszemeket, amúgy meg nem dob fel annyira ez a műfaj keverék, hogy lekössön. A feldolgozásaik jók szoktak lenni, egyet dobok be ide is, de hallgassa az aki akarja.
Ez egy jó dal és it kifejezetten jól áll a cselló a Corey-nak! (Ez nincs rajta a lemezen!)
A lemez borító nagyjából, hajszál pontosan azt adja, amit a Cell-0 képvisel. Össze van rakva, ki van sminkelve, szép minden, csak éppen unalmas. Pont mint a borító. Tényleg csak egy csellót raknak rá? Egy csellót? Ez annyira triviális, hogy már bosszantó. Ezért nem juttatom tovább őket az elődöntőbe. Highfivepoint!
Lemez: 10/5
Borító: 10/5
