Életem első Machine Head koncertje pont olyan jó volt, mint amiben nagyon bíztam! Sőt a Catharsis turné budapesti állomása, még túl is tett rajta - bár én sem hittem volna, hogy ilyen hosszú lesz ez a beigazolódás! Csak azt bánom igazán, hogy akkor nem lehetettem ott, amikor igazán a csúcson volt a zenekar és szerintem a legjobb albumot elkészítették a Through the Ashes of Empires-t (2003). Emlékidézés, régről és közelebb régről.

A Machine Head az első zenekar volt, akiket 13-14 évesen elkezdtem hallgatni. Amikor a Davidian-t  (mi mást) meghallgattam, nem hittem a fülemnek. Emlékszem, hogy ezerszer visszajátszottuk a dobos haverommal azt a bizonyos kezdést. Sőt, lelassítottuk, hogy jól kielemezzük mit játszott ott Dave MacClain. Bár ezt a számot nem ő írta még (meg azóta rájöttem, hogy azért nem akkora magic ez, amit Chris Kontos kitalált), de akkor is, Dave lett az egyik kedvenc dobosom. Mint ahogy Flynn az egyik nagyra becsült frontemberem is, akinek bár az egoja hatalmas, de amit művelt péntek este az minden negatív érzést feledtetett.

A Barba Negra-ba már késve érkeztem, akármennyire is igyekeztem és valóban SOLD OUT várt, na meg az első Machine Head szám. Kikértem azért a sörömet, mert sör nélkül Machine Head-et hallgatni olyan, mint "Orbán egy g**i!" feliratú tábla nélkül tüntetni. De hagyjuk a politikát, mert olyan örömet éreztem, hogy láthattam és hallhattam gyerekkorom meghatározó zenekarát, hogy csak ömlengő nyáladékban folyó dicsszavakkal tudnám leírni. Azt meg nem fogom, de minden mást igen.

Több helyen olvastam, hogy a maratoni koncert kissé unalmas volt és fárasztó. Nem azért, de azért kellene felháborodnunk, mert egy zenekar, akiknek egy évben istentudja (=rengeteg, több mint gondolnánk) hány koncertjük van jófejségből (is) lead egy baromi jó koncertet, ami nem 40 perces?! Egyébként felfoghatatlanul sok helyre szoktak menni, régen is mindig azon döbbentem le, hogy egyszerűen lehetetlen amit csinálnak, ha csak nem ők az Irigy Hónaljmirigy és több részletben nyomnak egy haknit az ország két legtávolabbi pontján. 26 számot játszottak és hihetetlenül jó volt hallani a régi dalokat is, amiket persze pont azért tudtak letolni, mert volt idejük rá. Egy mellettem álló kizárólag régi számokra ugráló rajongó csak ennyit mondott, mikor az első régi nóta felcsendült:

Na végre, a k***a anyátok!

Ezt nem egyszerűsíteném le ennyire, de persze nosztalgikus, jó érzés töltött el engem is. Hozzáteszem koncert környezetben az új dalok se szóltak rosszul - de a régiek zúzósabbak voltak. Persze azért itt is volt kivétel:

Az egész koncerten a leghitetlenebb azaz enegergia volt, ami Robb Flynn-ből áradt. Sokszor azt éreztem le akar jönni pogózni és inkább a tömegbe lenne. Nagyon élvezte, néha talán jobban, mint sokan a tömegből. Igaz, érezhető volt minden pillanatban, hogy imádja magát és a zenekart ünnepeltetni, de egyben az is látszik, hogy ez sokkal több neki, mint egy zenekar. Ez szó szerint az élete. Egy ilyen sűrű turnén órákig tartani a közönséget és egy percig sem engedni lankadni nagyon nagy dolog. Néha egy órát sem tudok figyelni egy koncertre, de pénteken úgy éreztem reggelig elhallgatnám! Főleg amikor olyan dalokat hallottam, mint az Aesthetics of Hate vagy a Bulldozer!

Életre szóló koncert volt és elképzelhető, hogy idén már nem lesz jobb! Mindenesetre még egy bakancslistás zenekart lehúzhatok a listáról. Ez nem azt jelenti, hogy legközelebb nem hallgatnám végig őket, akkor is ha az most 6 órásra sikeredne!