A 3 évvel ezelőtt megjelent Sorceress (2016) lemez után teljesen eltettem a zenekart jó mélyre, aztán rálapátoltam még egy talicska sza**. Nem láttam bennük sem a megújulást, sem annak a csíráját, hogy valaha még valami érdekes albummal fognak előállni. Mikaelék azonban megmutatták, hogy van bennük annyi svéd érzelem - az olyan, mint a normál érzelem, csak sötétebb és mélyebbre van hangolva -, amiből varázsolni tudnak egy újfajta stílust. Egy nagyon jó szerzemény, nagyon furcsa kritikája következik.

A frontember azt nyilatkozta a Hammerworld-be, azt gondolja, hogy egy remekművet készítettek. Talán sosem értettem még ennyire egyet vele. Való igaz, hogy minden dala, a maga stílusában az.

Ötvözve lett az AE Bizottság-os hangzásvilággal a jazz-es metálos vonal az utcán hagyott biciklivel és Olaf Palme beszédével.

Ebből a mondatból nem minden igaz, de a svéd politikus jelenléte mondjuk pont nem hazugság. De igen, ez az album remekmű, mert a felépítésüktől kezdve, a hihetetlenül érdekes, már-már operába illő drámaisággal, egy egészen meglepő atmoszférát kapunk hallgatás közben. De, ha minden rendben van, akkor mitől nem dobtam el az agyamat jó messzire?

Ezen sokat gondolkoztam, főleg mert az Opeth dallamai olyan zsneiálisak általában (nem az utóbbi albumok), hogy úgy megragadnak, hogy soha többé nem eresztenek el. Jelen esetünkben ez csak részben lett valós. A dalok egyesével megállják a helyet, de az album összességében végtelenül unalmassá tud válni. Pont olyan, amikor a nem éppen rutinos futó az első 3 km-en akarja megnyerni a maratont. A nagy lendülettel induló lemez, dalról-dalra lelassul és mindig kicsit unalmasabb lesz. A koncentráció pedig lanyhul és egyre érdektelenebbé válik, majd elalszom.

Nem tudom, hogy hányszor hallgatták meg egyben a lemezt, akár a zenekari tagok, akár a producer, akár bárki, aki ráadta a nagy Áment erre, de kétségkívül - ez a hibája. A tempón csúszott el minden. Emiatt viszont akármennyire is remekmű, egy eléggé unott remekmű. Próbáltam a svéd változattal is, hogy hátha az jobb lesz, de az igazság az, hogy svédül sem lett annyival izgalmasabb, csak azt vettem észre, hogy közben IKEA-s bútorokat kezdtem összeszerelni.

Az In Caude Venenum borítóját, mert ugye ez a lemez címe, annyira imádtam, hogy kiraknám egy kandalló fölé, ha lenne egy kastélyom. Félelmetesen jól néz ki, szó szerint van benne valami félelmetes érzés. A piros vízről vagy vérről nem is beszélve, a kastélyből kileselgető emberek tuti a zenekar tagjai, akik várják a lovas kocsival jött vendéget, hogy jól elaltassák majd az új zenéjükkel. Zseniális terv, nem úgy, mint a lemez összértékelése.

Lemez: 10/8
Borító: 10/9