Az Opeth új albumának kétszer estem neki, mert nem akartam elhinni, amit hallottam. A megjelenés előtt beharangozott Sorceress dal már elsőre is megfogott, így természetesen vártam, mint a népszavazást. De gyanakodnom kellett volna, hogy az Opeth tagjai nem véletlenül pont ezt a dalt tűzték ki a fő zászlóshajójukra. Csak akkor még nem láttam a zászlótól az erdőt. Csalódottság következik.

Az Opeth is egy olyan kultikus zenekar számomra, akinek a dalai néha csak úgy a semmiből beugranak és egész nap dúdolom őket. A zenekar történetéhez képest, későn csatlakoztam a rajongó táborhoz, mert számomra a Still Life (1999) és a Blackwater Park (2001) a mérvadó, amikor róluk beszélek. A klasszikus svéd death metal és a progresszív hangzás elegye a tökéletes balanszban ringatott el. Nem vagyok skandináv metal fan, nincs pincém, ahol középkori fegyvereket kovácsoljak délutánonként, amíg tart a tél, ezért nekem szükségem van, hogy a death sötét és depressziós részeit a lágy ének és a gyakran egy szál gitáros dallamok feloldják. A mesterei, akik ezt tökélyre fejlesztették, pont ez a zenekar.

Ha csak egy ilyen nóta lett volna, akkor nincs gond.

Az új albumban a lágy dallamok maradtak, a death-nek viszont minden csírája kihalt. Pont az, amitől annyira jó volt, az mára teljesen eltűnt. Bár az utolsó album kimaradt és már a Heritage (2011) sem a klasszikus vonalat képviselte, így várható volt ez a fajta tendencia. A kérdés csak az volt, hogy lehet-e így még jó az Opeth?

A válasz pedig, hogy bizony nem. Talán? NEM. A Sorceress egy közepesen unalmas album lett. Ha nem Opeth-ként kellene meghallgatnom, akkor azt mondanám egy tehetséges banda, talán fordítok még időt rájuk két 1 hetes nyár között. De pont olyan, mint egy Dream Theater koppintás, az unalmasabb fajtából, amikor már ők is végigjátszották az összes létező szólót, amit le lehet játszani egy 12 húros basszusgitáron. Annyira nem tudtak lekötni, hogy akármikor álltam neki, hogy most meghallgatom, mindig jött a kis"death"ördög, hogy inkább bármi mást csináljak, csak ne kelljen még egyszer meghallgatnom. (Ezért is csúszott folyamatosan ez a kritika.)

Ne tévesszen meg senkit a jó kezdés. Unalomba csap át.

Meg lehet kövezni azért, mert ilyeneket írok, de amennyire vártam ezt az albumot, annyira azt kívánom bár meg se jelent volna. Én még bízok egy olyan világban, amikor egy Opeth egy véresen komolyan depresszív lemezt tol elénk, ahol a vidám csillámpóni a saját hajkeféjével vágja fel az ereit!

Az albumot nem ajánlom nagyon senkinek, mert nem akarom, hogy valaki ezzel kösse össze a nevüket. Hallgassátok meg a nagy klasszikus régieket, mert jelen esetben igaz: régen minden sokkal jobb volt!
Az albumborító nem is lett olyan rossz, csak az a baj, pont az a kettősség hiányzik a lemezről, mint ami a borítóról. A mély hangzás és hörgés, hiányzik belőle, hogy legyen mit a pávának eltakarnia a díszes tollaival.

Lemez: 10/4
Borító: 10/8