Talán mondhatom, hogy a metál szeretetének csíráját a Machine Head ültette el a szívembe, ezért is vártam különösen az új albumot. Meg azért is, mert az Unto the Locust (2011) és a Bloodstone & Diamonds (2014) igazi csalódás volt, mondhatni búbánatos orrbiggyesztés. A kritikusok és főleg a rajongók (akik szintén kritikusok) már rég lemondtak a zenekarról, ezért a legtöbb ismerősömben sem tudtam nagy érdeklődést kiváltani, amikor megemlítettem nekik, hogy jön az új MH lemez. Nekik lett igazuk sajnos, mert ez sem lett a zenekar mester munkája. De nézzük meg miért lett ez olyan, amilyen.

Április 20-án a Barba Negra-ban a Catharsis World Tour 2018 keretein belül fellépő metál banda, amin természetesen ott leszek legrosszabb döntése az volt, hogy nagyon nagyot akart robbantani az új koronggal. 15 dalt zsúfoltak fel a Catharsis-ra, amik közül egyik-másik teljesen kiforratlan vagy nevetségesen felesleges lett - Eulogy, 6:34 nyöszörgés...felfoghatatlan ez miért került fel egyáltalán.

De ez a dal önmagában a legkevesebb, ami miatt nem lett jó az album. Ha azt nézzük honnan, hova jutott el a zenekar, akkor a következőképpen alakult a fejlődés és kiteljesedés íve. A Burn My Eyes-al (1994) vette a kezdetét a MH sztori, hihetetlen erős, kemény gyors dalokkal, megírták a Davidian-t, amivel egy mérföldkövet tettek le és rögtön megnyerték a heavy metalt kedvelők jelentős részét. A The More Things Change…-el (1997) tovább erősödtek és növelték a rajongó bázist. A Ten Ton Hammer már a nevével is fémjelzi, hogy kb. mire számíthat az eltévedt személy, aki meghallgatja az albumot. A The Burning Red-be (1999) belecsempésztek rap metálszerű dalokat, ami valójában csak ízlés kérdése, hogy jó-e vagy sem?! Engem sosem zavart ez, a From This Day-t is mindig jó érzésekkel hallgatom. Nem úgy, mint a csapat külseje, ami inkább összezavart, mert gyakorlatilag a Backstreet Boys-os fiúkéval vetekedett. 

A Supercharge-el (2001) aztán mintha vegyítették volna az előző albumokat és létrejött valami furcsa, ám rendkívül élvezhető egyveleg. Sokféle dalt írtak, de mindegyik jól össze volt rakva, talán emiatt is érezte mindenki azt, hogy ez egy jó album. Mégis az igazi áttörést a Through the Ashes of Empires (2003) adta. 10 igazán kiváló dal született, többek között az egyik kedvencem is az Imperium. Megtalálták a saját hangjukat, stílusukat. Imádom azt az albumot! A csúcs volt ez, bár sajnos ezt csak jó pár évvel később tudtuk meg. A The Blackening (2007) nem volt rossz, sőt bizonyos értelemben az előző album tovább gondolása volt. Hosszabb szólókkal, hasonló dalokkal, viszont így sem tudta megütni az elődje szintjét. Irtó hosszú számokkal dolgoztak, bár még mindig élvezhetőnek mondható volt. A 2011-es Unto the Locust egy rém unalmas szörnyedvény lett, ami a The Blackening-hez hasonlóan hosszú, végtelennek tűnő dalokkal, szólókkal operált, aminek se eleje se vége. Majd végül a 2014-ben kiadott Bloodstone & Diamonds rakta be az utolsó szöget a koporsóba. Teljesen súlytalan, végtelenül egyszerű, üres anyagot gyúrtak össze. Ekkor Adam Duce már nem volt a MH tagja, aki a zenekar másik alapítója volt Flynn mellett. Lesz még róla szó.

Tehát ezekkel az előzményekkel vártuk az új megjelenést. Egyértelmű lejtmeneten volt a kaliforniai zenekar és vártuk a csodát, ami nem érkezett meg. A zenekar kezdete óta szinte az összes dalt és szöveget Rob Flynn írta, ami rá is nyomta a bélyeget a zenekar mai sorsára. Minden lemezen volt olyan, amit Duce-al, McClain-el vagy Demmel-el közösen alkottak, de mégiscsak a frontember vitte a prímet, így hát adva volt, hogy ennek meglesz a következménye. Valószínűleg emiatt is adták egymásnak a kilincset a tagok éveken át. Eddigi fennállásuk óta öten léptek ki a zenekarból. Egyesek, abszolút nem jó szájízzel, egész pontosan az említett alapító tag, Adam Duce is, aki a következőt mondta nem sokkal az új lemez megjelenése előtt:

"Nem mintha bármit is hallottam volna abból a baszakodásból, ahogy egy dalt sem hallgattam meg, mióta kiléptem, mivel nem is érdekel, de ezek a ruhák rohadtul buzisak! Úgy vélem, hogy a kelleténél még én is egy lemezzel tovább maradtam a csapatban, mint kellett volna. Tudtam, hogy az a nárcisztikus tönkre fogja tenni az egészet, már ahogy a Locusthoz is közelített."

Na de nézzük a lemezt, ha már egyszer erről kellene szólnia egy kritikának. Ahogy a legelején is írtam akkora dalokat akartak írni, amekkorától majd mindenki jól befogja a száját. Ezért válogatás nélkül minden ötletet beletettek, aminek a Catharsis itta meg a levét. Sokadszor hallgatom meg a dalokat és nem lehet azt mondani, hogy a számok rosszak lennének, inkább csak kidolgozatlanok. Mindnek van valami hiányossága vagy túltolása. A jól menő években működő megoldásaikat elővették és belerakták egy olyan környezetbe, ahol viszont nem hangzik jól. Nincs meg az összhang, nincs meg a kiforrottság.

Ezért is kell azt mondanom, hogy a legjobb dalaik közül, pl. a Beyond The Pale is inkább egy közepesen erős szám. Az egyetlen dal, amire azt tudom mondani, hogy ez tényleg mintha szívből jött volna és dolgozott rajta a mi nagyképű Rob-unk, az a Bastards. Majdnem a lemez közepére tették, ahol mint egy sziget, meg lehet pihenni "rajta"a sok zúzás és hörgés között. Ezért is, meg mert egy tényleg jó dal alig várom, hogy élőben halljam. De ugye azért érezzük, hogy a leglassúbb szám lett a legjobb dala annak a MH-nek, akik a Davidian-t és a A Nation On Fire-t adták a világnak. Ennek a számnak a végét, milliószor hallgattam meg dobos füllel és leesett állal.

Abszolút nem jó album, de nem kell temetni a metált, mert legalább próbálkoztak és az utolsó pár album hibáit és a stílusát szerintem le tudták vetkőzni. A Kaleidoscope-ba pl. bele hangszereltek minimális szintetizátort, ami jól is áll a dalnak. Ezek azok az apróságok, amiket úgy érzem, hogy tovább kellett volna finomítani. A lemez producere egyébként Rob volt (ki más) és Zack Ohren, aki szerintem eddig maradandót még nem alkotott - meg most sem. 

Az egyetlen igaz örömöm, hogy elindultak egy úton, ami ha nem is a legjobb, de legalább kiléptek a gödörből valamerre. Meglátjuk mit hoz majd a következő lemez, de addig is jöjjön az április 20., hogy aztán jól beszámolhassak arról, milyen élőben az új album, milyen az igazi katarzis.

A borítójuk nagyon tetszik. Eddig a Through the Ashes of Empires volt a kedvencem tőlük, de nagyon eltalálták ezt a képet. Annyira véres és nyers lett, hogy bár a lemezt is ilyenre faragták volna. Bár a Slayer-nek jobban áll ez a vonal, de most nem bánom. Nem szeretem a "véreskezű" együtteseket, lehet csak az MH szeretete miatt tetszik, de ezekkel a színekkel meggyőztek, erős, szép - pont a lemez ellentettje.

Lemez: 10/6
Borító: 10/9