Vannak azok a zenekarok, akikre már az ember 30 évéhez közelítve is úgy gondol vissza, hogy "bezzeg az én koromban még volt jó zene". Messze a kedvenc magyar zenekarom felemelkedését, elkurvulását és élőhalottá válását szeretném leírni, csak is kizárólag az én személyes meglátásom és a Wikipédia szerint. A zenekar, ami végre tényleg valami újat tudott adni és teljesen megreformálta a magyar mainstream fogalmát. Különböző generációkat szólított meg és nem volt szükség magyar nyelvű szövegekre (egy jó ideig). A zenekar, ami ha nem Magyarországon alakul meg, akkor valószínűleg többet turnézott volna London és Tokió, mint Kőszeg és Nyírlugos között! Ez a zenekar nem más, mint a Subscribe!

Régen minden jobb volt!

A jó ég tudja mikor volt pontosan, amikor először hallottam tőlük nótát és a fülembe égett a "nyuszifül, nyuszifül" szöveg részlet. De az egészen biztos, hogy egy nagyon jó barátom volt, aki odaadta nekem az első kettő teljes albumot. Az nem kifejezés, hogy rongyosra hallgattam és hallgatom a mai napig. Fülhallgatók, agysejtek és bájtok milliói estek áldozatául azoknak az időknek. Vízben, földön és levegőben, örömben és bánatban, békében és háborúban, egészségben és betegségben, esküvőkön és temetésen volt jó barátom a zene, amit a Subscribe szült e világra. Talán túlzó lehet ez a pár sor, de nagyon visszafogtam magam.  Évekig nem voltam hajlandó új zenekarokat befogadni olyan magasra tették a lécet! Azóta keresek valami nagyon hasonlót, valami nagyon egyedit, valami olyat, amit úgy érzek már nem fogok tudni újból megízlelni, mert az az érzés egyszeri, megismételhetetlen. De füleim nyitva, csak legyen aki be akarja tömni azzal a precizitással, ami pl. a lenti videóban hallható.

A Winrar legszebb éveiben nem tömörített úgy fájlokat, mint ahogy ezek a srácok a sokféle stílust egy dalon belül képesek voltak eggyé formálni, a Sanity Has Left the Building (2004) albumon. A kétféle ének és azaz igazi jóféle üvöltős, hörgés egyvelege olyan lágyan tudta az arcszőrömet egyesével kihuzigálni, hogy élveztem. Képesek voltak többször viccet csinálni a zenéből (fekete bika pata kopog a patika pepita kövén, ugye!) és mégsem volt nevetséges. Bátrak voltak, nem féltek akár népdalhoz sem nyúlni vagy klasszikust beledolgozni dalgyalázás nélkül. Értelmes, nem anyanyelven íródott angol szövegeket írtak, amiket még olvasni is nehéz, ennek ellenére a rajongók még alkohol mámoros állapotban is elénekelték! Technikailag pedig mesterien összerakott számokban gondolkodtak, amik sokszor még hallásra sem tűntek könnyűnek. 

Amikor nekiestem a Subinak már ugye megvolt a két album és már egyre ívelt felfelé a zenekar, de akkor még finoman csak olyan 10,3%-os emelkedőn. A kisebb klubokban már simán telt házat csináltak, de a fesztiválokon csak a metál sátorban játszhattak és általában olyan időben, amikor még másnapos mindenki vagy már aznapos. A zenekar rajongói már érezték, hogy ebből több lehet és mindenki a nagyszínpadra kívánta őket. De ez még nem az ő igazi időszakuk volt, ez olyan 2007-2008 tájékán lehetett. Ekkor jött ugye a 2. album, a Stuck Progress to Moon (2007). Aztán 2008-ban megkapták a Fonogram díját modern rock kategóriában. Szögezzük le ez nem rossz dolog, de az átlag Subi rajongó ezt kb. pont leszarta. Na de, hogy egy Subscribe dal élőben menjen a díjátadón, az valami félelmetesen jó érzés volt! Bálint hangja persze nem szólt fényesen és hamiskás is volt, ettől függetlenül az a tudat, hogy egy ILYEN zene szóljon a TV-ben, itt Magyarországon, még ma is nagy szó lenne! Külföldön ez nem probléma, Svédországban death metal szólhat, miközben bálnából készült húslevest kanalaznak Svenson-ék, a nagy USA-ba pedig a Slipknot zárja az amerikai Fábry-showt, amit egyébként mi loptunk tőlük. És akkor még nem voltak ám Álomtéglák, sejj! A zenekar szétszedte az MTV stúdióját! Ilyet még addig nem láttam. Respect a magyar TV-nek, akik engedték ezt a kultúrmissziót!
Azt nem tudom, hogy ez a díj mérföldkő vagy vagy csak egy mérföldkavics volt-e, de biztosan nem volt hátráltató tényező a jövőre nézve!

A majdnem jó irány!

Ezután 2 évvel kijött egy EP a Contradictions (CD/DVD 2009), amit  rögtön megrendeltem, pedig nem volt Black Friday! Ekkor kiegészült a csapat egy szintetizátorral és tulajdonosával Cséry Zoltánnal, ami nagyon jót tett a megújulni vágyó bandának! Kerestem ide szavakat, hogy mivel tudnám a legjobban jellemezni, de vagy a szókincsem silánysága vagy a dalok minősége nem engedett más lehetőséget, ezért maradjunk a nagyonjó-nál. Egy kicsit új volt, kicsit talán kevésbé acélos, mint elődei, de a jó irányt mutatta! A lemezen szerepelt még az MTV Hungary Ikonok feldolgozása, ahol egy EDDA számot gondoltak újra és végre egy tökös számot csináltak belőle, amit a Petőfi rádió is játszott. Ez volt azaz időszak, amikor kezdték megismerni széles körben a népek a Subit és az egyszerű rajongó elkezdett félni, mert tudta, hogy nem léphetünk két lábbal ugyanabba a folyóba... nem biztos, hogy ez volt a megfelelő mondás ide és egyáltalán így van. Ettől függetlenül az új albumot annyira vártam, hogy jóval a megjelenés előtt az életemet tettem fel rá. Epekedve áhítoztam a Bookmarks-ra (2011), mint eltévedt fesztiválozó a sörsátor után.

Új szelek fújnak, csak rossz irányból!

A Bookmarks volt a 3. nagylemezük, ami hangzásban egyértelműen a legprofibb volt az első két lemezhez képest. Viszont érezni lehetett, hogy a szinti nem azt a szerepet tölti be, mint az EP-n. Ott egy erőteljes karakter ként volt jelen, míg a Bookmarks-ban meglágyította az összes dalt vagy inkább kiherélte. Mégsem ez volt a legnagyobb hibája ennek az albumnak. Arra elég egy szó: Álomtégla. (Szinte) minden női és késői rajongó kedvenc dala lett és egyből létrehozott egy olyan tömeget, ami egy felesleges sallangként ringatózott a zenekar feloszlásáig. Ők azok az emberek, akik Subis pólókban nyomultak az utcán, koncertre nem jártak, de mivel menő volt, ezért posztoltak a fácsére Subi dalokat (illetve ezt az egy dalt) és megvagyok győződve róla, hogy azt hiszik egy Useme számra, hogy egy új Subi dal.
Ha jól emlékszem, bár erre nem vennék mérgeskígyót a 2012-es PAFE-n játszottak először nagyszínpadon. Itt kezdődött a nagyszínpados élet, aminek én roppantul örültem, csak annak nem, hogy a hangosítás borzalmas volt. Egyértelmű, hogy nem volt felkészülve a stáb a szabadtéri nagy rendezvényekre. Persze egy jót pogóztunk ettől függetlenül a porfelhőben, 30 fokban, de megállapítottuk, hogy ezt még gyakorolni kell. Nem a pogót, a nagyszinpadi varázst!

Megvolt a csúcs, jöhet a zuhanás!

2012-től valószínűleg az összes fesztivál nagyszínpadján bérelt helyük volt. Ebben az időben a Subscribe igazi nagyágyúnak számított, tényleg a mainstream-et jelentették! Nem volt kérdés, hogy egy fesztiválon fellépnek-e és már az sem, hogy mikor. Már nem kellett aggódni azon, hogy elég jó zenekar-e ahhoz, hogy ne csak zsíros hajú rockerek és eltévedt punkok dülöngéljenek a tánctéren vagy az egykor nagyon vékony réteget képviselő, kifejezetten progresszív rockot szeretők társaságának 17 fős kerete tomboljon. Világsztárokat meghazudtoló tömegek jelentek meg és a korábban említett sallang mellett, ott voltak a Quimby-re és 30y-ra kilátogatók is, mert pontosan tudták, hogy a Subi az jó és azon ott kell lenni. Közben a magukat igazi rajongóknak hívók kis tömege aggódva, csóválta a fejét. 

A következő albumra, két év helyett hármat kellett várni, de őszintén szólva, inkább egyfajta félelem, mint valós rajongás fogott el. Nem akartam, hogy az erősödjön tovább a 4. nagylemezen, mint a Bookmarks-on. Félelmem a This moment will soon be gone-ban (2014) formálódott valósággá. Egy-két dalon kívül, semmit nem éreztem benne jónak. Mindenből túl sok volt, mintha 2 albumot vettek volna egyszerre fel. A legtöbb dalt általában csak simán tovább nyomnám (Turbulent, Every skin... és sajnos sorolhatnám még), mert erőltetettnek érzem őket.
Emlékszem az egyik koncertre Győrben, ahol épp az új lemez turnéján voltak és érezhető volt az új számoknál a tömeg kifulladása, míg a régi daloknál atomjaira szedték a Bridge amúgy sem látványos berendezéseit. Elég egyértelmű volt a jelzés, csak idő kérdése volt a ...

Vége.

A feloszlás bejelentése számomra nagy fájdalom volt, annak ellenére, hogy az utolsó két album sem arról szólt már, amit szerettem bennük. Úgy éreztem egy darab belőlem megszűnik. Persze nem végleges a szétválás és még abban is biztos vagyok, hogy ez jót tesz nekik. Nem mellékes azt sem megemlíteni, hogy a Rage Against the Machine tribute zenekarként még működnek. A 2014-ben megjelent album viszont már nem volt annyira várt, mint elődje. Azzá vált a zenekar, mint a Quimby és fesztivál társai, hogy nem igazán volt húzóerő csak kötelező kellék egy fesztiválon, mert milyen az a fesztivál, ahol ők nincsenek ott?! Mivel a Subi-nak, amúgy is kisebb valós tábora volt, mint mondjuk az előbb említett Quimby-nek, ezért várható volt, hogy a hanyatlás is gyorsabb lesz. Ez szerintem jó és nem baj, mert Bálint 2. kirohanása a Tépj függőnyt, már kezdett önálló életet élni. Várható volt a Useme kialakulása, akkor is, ha ez nem tudatos tett volt a feloszlás után.

A Useme-t muszáj megemlítenem, mert amúgy egy nagyon jó 2/5-öd Subi zenekar (nem voltam soha jó matekból, szóval ne akarjátok kiszámolni), csak éppen nem a Subi és ami nem a Subi, az nem a legjobb. Szóval ez a projekt tök jó, én szeretem a dalaikat, a dalszövegek is minőséget képviselnek és ha ez az ára, hogy ne legyenek a Subi-ba magyar dalok, hogy mellette legyen egy ilyen zenekar, akkor áldásom rájuk.

Vége?

Természetesen a Subscribe-nak nincs vége, ezt maguk a tagok jelentették ki és azt hiszem ez egy komoly kijelentés volt. Helyük volt és lesz a magyar zenei életben, mert azt a minőséget, amit még a számomra kevésbé tetsző albumokon is hozták, azt nagyon kevés zenekar tudja, még világszinten is, nemcsak itthon produkálni. Amiket leírtam, akár negatívumokat is, csak abban a vonatkozásban szabad értelmezni, hogy így is a polc legtetején vannak és onnan néznek le a többi zenekarra. Meghonosítottak és közben egy saját stílust hoztak a világra és népszerűvé tudták tenni, erre pedig csak a legjobbak képesek!
Rajongó vagyok, így az érzéseim irányítanak! Számomra a legnagyobb magyar zenekar egyértelműen a Subscribe! Amikor újra egyesül a banda, én ott leszek és testi épségemet nem kímélve az első sorban fogok áldozni a Subscribe oltárán!