Bár az új Opeth-el és az As I Lay Dying-al kellene foglalkoznom, közben becsúszott a Depresszió és a Tankcsapda új alkotása. Kénytelen voltam valami egyszerűt hallgatni már, mert a Tool annyira leszedált, hogy egy kis lazaságra vágytam. Mindkét magyar zenekartól azt kaptam, amit vártam, talán egy kislábujjnyival többet is vagy kevesebbet, majd kiderül. Kezdjük a Nehéz szóval, ami nehéznek nem lett nehéz, de legalább könnyen megemésztettem és felszabadított a progresszív mocsárból, amiben pedig jobb lett volna belefulladni.

Kezdjük rögtön azzal, hogy 2 nap alatt teljesen a magaménak tudtam a lemezt. Tudom, hogy náluk teljesen más a cél és a célközönség is, mint amit én megszoktam, de azért több ellenállásra számítottam. Nem gondoltam volna, hogy mint kés a vajon fog áthatolni az agyamon a sok dallam. Amikor szemét akarok lenni, akkor light Tankcsapdának hívom őket, pedig azért van különbség köztük. Meg az is igaz, hogy a Depressziónak is megvan a zenei sajátossága olyannyira, hogy egy másodperces dalszösszenetből megmondom, hogy az ő daluk-e vagy sem. Tehát valamit azért jól csinálnak az biztos, de miért ragaszkodnak két kézzel, körömmel a legegyszerűbb megoldásokhoz, azt nem fogom megérteni.

Voltam jó pár koncertjükön, mondjuk egyszer sem direkt mentem, csak előzenekar, fesztivál és hasonló helyzetekben találkoztam velük és ebből azt gondolom kikövetkeztethető, hogy nem is ismerem a teljes antológiájukat. Ezért mondhatnátok (de ne tegyétek), hogy milyen alapon kritizálom őket. Mert igazából ennyi is elég. Azt azért elismerem, hogy a kezdeti időktől így vagy úgy persze követem őket, de igazából nem tudom megmondani, hogy ez most egy igazán jó album lett az eddigiekhez képest, vagy teljesen nem talált, vagy pontosan ugyanolyan szinten lebegnek. Ha következtetni kellene, akkor az utolsóra tippelnék. Nagy íveket nem jár be a lemez, egy-két dalt egyébként kifejezetten megkedveltem.

Ami rettentően rossz azonban tényleg az, hogy 2 nap után még a szövegeket is fejből tudom pedig abban azért, legalább olyan gyenge vagyok, mint egy Boeing 767-es vezetésében. Nem éppen a legjobb értelemben egyszerű az egész, de ha a másik oldalt nézem, hogy most viszont pont erre volt szükségem, akkor egyáltalán nem lett rossz.
A lemezborítóra lenyúlni a Venom karaktert, az nekem nagyon alja. Ha valaki azt mondja, hogy semmi köze hozzá, akkor azt is elfogadom, de egy cseppet sem vagyok jobban megelégedve. Szóval azért ennél sokkal többet várnék egy olyan zenekartól, akik azért elég régóta a fesztiválok kötelező kelléke és egy elég komoly rajongó réteggel rendelkeznek.

Lemez: 10/7
Borító: 10/1