Fogalmazhatok úgy, hogy az Arctic Monkeys-nak köszönhetem a barátnőmet, tehát egyáltalán nem hagy hidegen, mi történik a zenekarral. Egyébként is voltak kedvenc dalaim az angol garázs rock bandától, de miután a VOLT fesztivál és a szervezői idereptették 2014-ben a bandát, ami miatt a barátnőmmel összefuthattam a fesztiválon és egy hosszú, boldog kapcsolat vehette kezdetét, még inkább oda figyeltem rájuk. Az új albumra tehát éber fülekkel vetettem rá magam. Mit kaptam eredményül? Hát egész pontosan megközelítőleg 3  tűrhető dalt és megannyi kínt és szenvedést, álmatlan éjszakákat. AM lemezkritika, ami jobban fáj, mint a Lego-ra lépés mezítlábbal!

Vannak zenekarok, akik felpuhulnak az évek és a sikerek előre haladtával, mint a Korn egyik-másik albuma (Untitled 2007, The Path of Totality 2011) vagy éppen a Linkin Park (One More Light 2017) utolsó műve. Azt mondjuk, hogy ezek az alkotások rosszak és bár meg sem születtek volna, de nem azért, mert hallgathatatlanok, csupán nem illenek a zenekarhoz vagy az irány nem tetszik, amit képviselnek vagy képviselni akarnak. Az AM esetében más a helyzet.

Ők a sorsot hívják ki maguk ellen. Volt egy nagyon jó felívelésük, rengeteg nem sláger, de mégis baromira élvezhető és akárhányszor meghallgatható számuk és egy jó énekesük, egy különleges hangfekvéssel. Minden adott volt, hogy az AM (2013) lemez után (ami nem volt se nagyon jó, de nagyon rossz se), húzzanak valami nagyot! De ők inkább tettek az egészre és valami hallgathatatlan, semmi jóhoz nem hasonlítható szörnyedvényt vettek fel. A lemez egyszerűen mély fájdalmat képes okozni.

De mitől lett ilyen szörnyű ez az album? Nyilván fogalmam sincs, hogy mi történt a zenekarral, de amit gondolok, azt leírom, mert most éppen van időm:

1. Többek között, amitől én szerettem őket, az a lendületesség volt, ami a legjobb számaikat jellemezte. A punkos vonal is hozta magával ezt a tempót és lüktetést és ez jól is állt nekik na. Eleve ettől eltekinteni ostobaság volt.

Erre kaptunk egy döglassú, vánszorgó track list-et. Mintha a felvételekkor letekerték volna a tempót a felére és erre beszedtek volna valami lassítót. Irtó vontatott.

2. A másik, ami miatt jók voltak, hogy változatosak voltak a dalaik és a témáik. Egy dalon belül is tudtak mutatni újdonságokat, de nem jellemezte soha káosz.

De most inkább úgy gondolták, hogy egy témát negyvenötször egymás mögé teszik és kész a dal és még azt is meg lehet magyarázni, hogy ennyire elvontak, mert ők már felnőttek és nem bohóckodnak már.

3. Egyszerűség. Talán ez jellemezte a legjobban őket. Tipikus garázsrock zene volt, semmi felesleges effekt, csak azért mert, úgy bármit el lehet fedni. Szinte hallani a régi lemezeken a pontatlanságokat és hibákat, de ettől voltak életszerűek.

Most meg persze a lagymatag dalok (életemben nem írtam még le ezt a szót, egyáltalán ezt így írják?) belefolynak az effekt f**tengerbe és már azt sem tudni, hogy hangszereken vagy egy keverőpulton játszották fel az egészet.

Annyira rosszak a dalok, hogy bár végighallgattam jó párszor az albumot, de szinte semmire nem emlékszem, mert a felétől már sírtam belül és elnyomta a külső zajokat lelkem zokogása. Ritka szar lett tényleg, mert egy ízig-vérig muszájból összerakott anyag ez. Semmiféle ötlet és fantázia nincs benne. Nem a lelküket nem tették bele, de mintha azokat tették volna kizárólag fel a lemezre, amiket az előző években a kukába dobtak. Óriási csalódás ez az album.

A lemezborító még jó is lenne, de nem menti meg a lemezt. Aki szeretné tudni, honnan van ez a kép, az nézze meg a Fou Out of Five videót és talán okosabb lesz.

Lemez: 10/2
Borító: 10/3