Időnként perverz módon a rock pinceszagú világából kidugom a fejem és elkalandozok számomra teljesen ismeretlen stílusok mezejére. Ilyenkor többnyire arra a következtetésre jutok, hogy a rock zenénél nincs jobb és felesleges bármi mást erőltetni, úgy is az erősebb kutya...pogózik. Ennek ellenére a zene világának nagyobb ismeretének önképzésére újra rávettem magam. Így esett tehát, hogy a The xx új albumára vetemedtem, az I See You-ra. Azért választottam őket, mert annak idején, úgy 2009 környékén állandóan jöttek be a lemezboltba, ahol akkor dolgoztam, hogy az "ikszikszzenekarikszikszlemezét" be tudom-e szerezni? Hát nem tudtam és nem is tudtam igazából, hogy mit keresnek, ezért meghallgattam az akkor leghíresebb számukat (Crystalised) és pont semmivel sem lettem előbbre. De most pótoltam a diszkográfiájuk 2/3-át!

A londoni indie pop stílust képviselő zenekar új lemeze lajhártempóval robbant be a hallójárataimba. Nem voltam lelkileg felkészülve, hogy ennyire vissza kell vennem a lendületem és nyugtatóra kell metil alkoholt innom. De teltek, múltak a napok és odáig jutottam, hogy már szinte tetszett az új album. Na de nem így indult! Az első pár meghallgatás után kénytelen voltam a 2009-es (xx) lemezt elővenni és valamiféle támpontot keresni, hogy ez mihez képest lassú és valóban ennyire minimalisták-e a dalok vagy csak hozzászoktam a...a...a...nem tudom mihez. Kicsit kevés volt elsőre hallásra na.

Az első lemez annyira hasonló a 2017-ben megjelenthez, hogy simán össze lehetne keverni a számokat és soha nem bogozná ki senki, melyik albumon melyik dal szerepelt eredetileg. De nem vagyok szűk látókörű, értem én, hogy ennek ilyennek kell lenni és az nem a lemez hibája, hogy én a kemény riffek között szeretek aludni. Valójában, ami inkább megdöbbentett, hogy a The Guardian az év lemezének ítélte 2009-ben az xx-et. Nem emlékszem, hogy milyen albumok jöttek ki abban az évben, de kizártnak tartom, hogy annyira új vagy egyedi lett volna, hogy ezt a címet besöpörje. Egyszerűen ennyire nem lehet mást hallani. Szóval akkor azt mondom, hogy ez most egy nagy rakás...? Egyáltalán nem, csak a megfelelő közönség kell hozzá, a megfelelő hangulattal, a megfelelő időben.

Nem tudom miért jó meztelenül fekvő támaszt nyomni, de van ilyen benne!

Egyrészt az I See You-n három jó dal van: az On Hold, az I Dare You és a Replica. Bár ezekből is pont az hiányzik, ami számomra igazán jóvá tenné a dalokat, mégpedig egy erőteljes kibontakozás, de a maga nemében ezek megállják a helyüket. Hangulatosak, néha kifejezetten meditációra alkalmasak, miközben csendesen suttogva nyaldossák az arcom. Másrészről így, hogy már kívülről tudom az összes dalt, tudom, hogy melyiket kell azonnal tovább léptetni, hogy ne tegyek kárt magamban vagy másokban.
Van pár olyan dal, amitől kifejezetten befordulok. A Test me a Szigetes Sigur Rós-hoz hasonlóan olyan irritálóan nyávogó, lassú és üres, mint az MTK stadion meccsnapon.

Ez az első album legjobb dala.

Összességében biztosan van egy viszonylag vékony réteg, aki rajongónak mondja magát és esküszik a zenéjükre. Azt hiszem azonban, hogy amúgy elsőre biztos nem, de sokadszorra is nehezen értelmezhető zenét játszanak, amit 35 évnél idősebb és 18-nál fiatalabb életkorú egyén ne is próbálja befogadni, vagy csak lajhár felügyelettel. Engem nem győztek meg, hogy egy koncertre elmenjek, maximum egy bárban tudnám egy üveg sör mellett elhallgatni egy baráti társaságban egy kitalált világban.

Lehet, hogy a borító élőben jobban néz ki, mint a képen, de az biztos, hogy ez akkor sem egy kreatív megoldás. Az EZborító! posztot épphogy elkezdtem és már elsőre azt hiszem egy jó anyag gyűlt össze és még csak ezután jön majd a java! Sajnálom, hogy The xx nem volt hajlandó ezzel egy percet sem foglalkozni.

Lemez: 10/3
Borító: 10/1