Az Omega Diatribe együttes egyik alapító tagja, Hájer Gergő üzent nekem, ama nagy facebookon, hogy mi lenne, ha írnék az új lemezükről olvasnivalót. Ezt a lehetőséget jól ki is használtam. Két hétig hallgattam különböző helyeken, módokon, hangulatban a dalokat, csakhogy ne essek többé olyan hibába, mint régen, hogy két nap után próbáltam okosat írni egy kemezről és a harmadik nap már sírva vakartam ki a szememet a saját véleményem szégyenteljes árulása miatt.

Ahhoz, hogy valamiről megfelelő (általam hitelesnek mondott) kritikát írjak, többféle megközelítés szükséges és sok idő és sokféle hangulat. Az objektív és a szubjektív lencsém keresztüzében kell edzenem a metált, hogy ne csupa baromság kerüljön a terítékre a végén.
Előre le kell szögeznem ide az asztalra le, hogy az Omega Diatribe stílusa nem egészen áll közel hozzám, ezért nem is volt egyszerű a feladat. A mélyre hangszerelt dalok és a minimális hangterjedelem kettőse ritkán hoz lázba.

Komáromi Gergely nem versben mondja el!

Nagyon-nagyon röviden a zenekar előélete. Több ex-zenekar tag és barát és ismerős 2012-ben összeállt, hogy olyat csináljon, amiben a nevezőjük közös és ráadásul szeretik is. A 2013-as Iapetus után, pedig az új, nemrég megjelent Abstract Ritual-al álltak elő, amit egy amerikai lemezkiadó az Independent Ear Records adott ki. Ha jól láttam, az oldalon az egyik legdrágább lemez az Omega Diatribe-é!
Aki nem ismeri őket annak azt mondanám, hogy egy kicsit olyan lájt Meshuggah-hoz hasonlítható, de Tesseract-os módon klaszikus ének nélkül. Ebből már kiderült, hogy nem a Violetta rajongóknak kedvez a banda. A dalok tempóit tekintve, egy politikailag is korrekt középen helyezkedik el, így nem lép ki, sem a darálás felé  - az Extrinsic sem -, sem a teljes nyugodtság felé (a The Quantum kivétel persze).

Vigyázat, a magas "C" itt a mélyből tört elő!

Érdekes az Abstract Ritual-ban, hogy nem tudnék egy dalt sem kiemelni a többi közül - semmilyen szempontból sem. Érezni bennük a tudatosságot, a koncepciót, fel vannak építve, mondhatni a szokásos elemeket vonultatják fel (azt jól), de egy kicsit hiányolom a lemez nevében is megjelenő absztraktinizmust. Ilyen szó szerintem nincs, de ez alatt azt értem, hogy a rajongó már elég érett akár egy Tessaract-os ritmustördelésekhez is (okosak úgy mondják poliritmikus zenéhez) szóval lehetne még fokozni, ha technikailag és virtuozitásban minden tag fel van  persze szerelkezve.

Ami viszont az egész albumnál negatívumként élt bennem, az a hangszerelés és talán a hangkeverés. Nem vagyok vájtfülű, de nekem nem álltak össze egységessé a hangszerek. Ez tökre szubjektív vélemény szóval lehet le kellene állnom a drogokról.
De az igazat megvallva azon tűnődöm egy ideje, hogy most akkor kinek ajánljam az Omega Diatribe-t?! Nálam megesett, hogy kívánta a lelkem a villamoson, miközben néztem a mellettem elsuhanó világot egy mellettem álló hajléktalan bűzfellegében és olyan is volt, hogy tudtam, hogy ma ha bébi pandákat áldoznak fel, akkor sem fogom megnyomni a play gombot. Tehát arra jutottam, hogy a műfaj kedvelői egyáltalán nem lesznek ellene (sőt!), aki viszont hasonlót sem hallott idáig, az ne most vágja bele ebbe a fába azt a bizonyos fejszét, mert a kérget sem fogja megkaparni vele. 

A lemezborító nem nyűgözött le, szerintem már sok ilyet láttunk. Nyilván nem pont ezt, nyilván nem pont így, bár azt el kell ismernem, hogy az általam nagyon tisztelt és szeretett Tool-os (Alex Grey-es) motívumokra emlékeztet kicsit. Ennek ellenére annyira nem fogott meg és nem tudtam összeegyeztetni a zenét a lemezképpel.

Egyébként meghallgathatjátok őket a Dürer kertben nemsokára, ekkor és ekkor itt és itt, minden infó a linkre kattintva! Ha úgy adódik én ott leszek, mert azért hiányzik már a dühöngő! 

Lemez: 10/6
Borító: 10/3