Elég nagy pofátlanság úgy írni az Ire lemezről, hogy az Atlas (2012) egy az egyben kimaradt, - illetve elvétve hallgattam róla pár nótát, de hát az csak pacsmagolás volt, - de ennek ellenére megteszem. Szóval a Deep Blue-nak (2010) szenteltem egy teljes oldalt az akkori blogomban (ami majdnem 3 évet élt meg) és most újra áldozok a metalcore oltárán egy fejezetet nekik, mert megérdemlik.

Az első dal, amit hallottam az ausztrál bandától és doboltam is, az a Smoke 'em if you got 'em volt. Aki ismeri a dalt tudja, hogy lánykéréshez és vasárnap déli, családi ebédekhez illik a legjobban. Azaz egy dal elég volt ahhoz, hogy tudjam a Parkway Drive egy kitűnő zenekar és lejátszani (pontosan) a számaikat nem egyszerű feladat. De most ne is nosztalgiázzunk a régmúlton, inkább hallgassuk meg a szívbemarkoló Ire albumot.

Az Atlas-t trehány módon kihagytam, ahogy már említettem, de a Horizons (2007) valamint a Deep Blue albumot rongyosra hallgattam így volt elvárásom az új lemezzel kapcsolatban. A Deep Blue nem volt egy csillogó fénypont az éjszakában, ezért is vártam többet az Ire-tól.

A szokásos promós videó...

Az tényszerű, hogy tonnaszámra alakulnak bandák a zenei paletta minden területén és különösen igaz ez a hardcore/metalcore-ra is, a Parkway Drive stílusa mégis egyedi tudott maradni és ezer közül is felismerhető. Az Ire album egy olyan vegyes felvágott lett, ahol teljesen különböző stílusokat kevernek a sajátjukéval és még így is tökéletesen a Parkway Drive életérzés köszön vissza. Attól persze nem kell félni, hogy Beethovent és Kisgrófót mixelték a számaikba, de mintha kitekintgettek volna a metál vonatból az első és hátsó vagonok felé is.

A teljesség igénye nélkül pár számot megemlítenék. Egy kis melankolikus skandináv életérzést sugall az A Deathless Song, legalább is én érzek benne fűszernyi vikinget. A Writing on the Wall lehetne egy film betétdala, annyira lágy és szívbemászó dallamokkal operál. A klasszikus hangvételű intro és utána a Queen-es We will rock you kezdés együtt pedig olyan hatással volt rám, mint kisnyugdíjasra a nyugdíjemelés .
A Crushed refrénje (az egyik kedvencem) pedig olyan bólogatásra indít be, hogy homlokkal vered a lábujjad apró szilánkokra és élvezed. A "rapmetálos" részt is eltalálták és kicsit sem furcsa vagy zavaró. Videót is kreáltak hozzá, ami kis túlzással is felejthető lett, de azt egy vállrándítással el kell felejteni és tovább bólogatni a húzós riffekre.

 A refrénben van a csoda!

Nem megyek végig a dalokon, mert mind más és más, de teljes egészében ez maga a Parkway Drive! Persze simán elképzelhető hogy a magukat megszállottan Parkway Drive fanoknak mondottak engem élve égetnének el amiatt, hogy ezt mondom, miközben papuccsal verik bucira a fejem. Aki azonban szereti őket hallgassa meg elsőnek a Bottom Feeder-t, szerintem ez még egy olyan ízig-vérig Parkway Drive-os nóta lett.

Egy tapasztalat a végére: kifejezetten jó futáshoz! A Parkway Drive segít, hogy egészséges legyél. Utoljára a Slipknot albumra futottam a .5: The Gray Chapter-re. A legtöbb szám pörgős, az egy-két lassabb dallal pedig túl lehet élni a hosszabb távokat is, szóval a teljes 48:24 minden másodpercét élvezni fogjátok!

Ahogy pedig említettem volt nekem egy blogom, ahol a lemezborítókat is pontoztam a lemezen kívül így most is fogom. Illetve ki is elemezném, ha lenne mit. De ez egy nagyon ötlettelen, egyszerű borító lett, nem értem...a Deep Blue is hasonlóan semmilyen lett. De hát kit érdekel a külső, ha ilyen a belső!

Lemez: 10/8
Borító: 10/3