A 2016-os The Astonishing kudarca után vagy legalább is a nevetségesen hosszúra sikerült koncept lemez nem túl acélos sikere okán adva volt a feladat, hogy a következő lemeznek újra dicsőségbe kell majd borítania a Dream Theater csillagát. Esküdöztek is a tagok, hogy most ez más lesz, ez jó lesz, ez most megint a régi jóféle DT lesz, leásnak a gyökerekhez előássák Portnoy-t. El is vonultak a világvégére, hogy ott felvegyék a lemezt és elkészítsék a Distance over Time című művet. Mi lett a sok ígérgetésből, az lejjebb kiderül.

Őszintén szólva a The Astonishing-et cseppet sem hallgattam végtelensékig. Ha négyszer, ötször meghallgattam, akkor azt hiszem nem hazudok túl nagyot. Gyakorlatilag pedig kimondhatom, hogy nem emlékszem az albumra csak a körítésre, hogy még külön holnapot is csináltak a sztorihoz, a karaktereket pedig egyesével fedték fel - valamilyen időközönként. Szóval ahogy mondani szokás a sok bába közt elveszett maga a gyerek, a lemez.

Ehhez képest a Distance over Time valóban egy egyszerűbb és már első meghallgatásra is kevésbé izzadságszagúra sikeredett mű. Talán még az igazi DT-s hangzásból is kaptunk ízelítőt. A számok nagy része elég jól ül (Untethered Angel, Paralyzed, Room137, Pale Blue Dot), a többi meg nem annyira rossz. Az egyetlen nagy bajom vele az, hogy egyszerűen a DT nem akar, nem tud valami mást mutatni. Nem akarok én teljesen újat, csak hogy ne tudjam, hogy mikor, mi fog következni. Egyszerűen, hogy a gyengébbik nem gyakorta híres mondatát idézzem: Lepj meg! Lepjetek már meg valamivel! Szeretem a stílusukat, de már azért nem tudnak úgy megérinteni, mint egy Stream of Consciousness dallal tették, annak idején 2003-ban.

Azt hittem, hogy pl. Portnoy kiválása és helyette Mike Mangini dobjátéka majd visz új (másféle) lendületet bele. Tudom nem ma volt, de akkor is! Erre az albumra azonban annyira lemásolta Portnoy stílusát Mangini, mintha el se ment volna az egyébként ordenáré nagyképű, de remek dobos Portnoy. Ha valami még segíthetett volna rajtuk, akkor azt gondolom ez a tagcsere egy jó mentsvárnak ígérkezett. Így meg csak egy egész jó album lett, ami nem kerül be a Hall of Fame-be, de legalább az előző albumot feledteti a rajongókkal.

Az album borító pedig egy ici-picikét elgondolkodtató lett, talán egy hangyányit - vagy öregszem. Lehet maga az ötlet nem a DT tagok fejéből pattant ki teázás közben, mert rémlik mintha láttam volna már ehhez hasonlót, de legalább érdekes lett. A félelmetes jövőt, a mesterséges intelligencia győzelmét vagy valami ehhez fogható szörnyűséget akarja szerintem bemutatni ez a borító, ami ráadásul még jól is néz ki. 

Lemez: 10/7
Borító: 10/8