Nem mondhatni, hogy vártam az A Perfect Circle új lemezét. Még akkor sem, amikor meghallottam először az első új dalt, a TalkTalk-ot. Tetszett, de gyerekes düh volt bennem, mert a Tool lemeze meg csak nem akar elkészülni, olyan, mint Akhilleus és a teknős esete. Mindig közelebb kerül a teknőshöz hősünk, de sose éri utol. Na most ennek fényében álltam neki az új APC lemeznek. Pont nem érdekelt, milyen lesz, de engedtem, hogy meglepjenek!

Elég alacsonyra tettem tehát a lécet, ennek megfelelően át is lépték, szökellték, ugrándozták oda-vissza. Jó lett a felépítése az Eat the Elaphant-nak. Nyugival indul és azzal is zárul, közben pedig alig lép ki ebből a kényelmes komfort zónából. Amikor ezt megteszi, akkor viszont nagyon jól kiemelkedik ebből a lassú, érzelgős, de igényes posványból. Sőt az első ilyen dalban a The Doomed-ban olyan feszültség van, ami a mozifilmekben szokott a háttérzene kelteni, amikor valami nagy dolog fog történni.

Ezután rögtön a So Long, and Thanks for All the Fish is tovább viszi a lendületet. Ez is egy kedvenc lett szinte azonnal. Érzek benne egy fajta életszeretet, ami egyértelműen egyfajta gúny, mert szövegileg egészen mást mond, mint amit hallgatva megpróbál bebizonyítani:

Time is money and money is time
We wasted every second dime
On diets, lawyers, shrinks and apps
And flags, and plastic surgery
Now Willy Wonka, Major Tom
Ali and Leia have moved on
Signal the final curtain call
In all this atomic pageantry

 

Bravissimo, hip-hip hooray
For this fireworks display
Mind and body blown away
What a radiant crescendo 

Majd következik a TalkTalk egy teljes egészében APC dal, ami azért készült el, hogy pontosan meg tudd mondani, amikor valaki megkérdezi tőled, hogy: Hé, mit hallgatsz? Mire te: Mi mást, az új APC-t! És buta arccal nézel, hogy lehet ilyet kérdezni, mikor hallani lehet! De egyben ez egy gyenge Tool utánzat is, de ez mondjuk már nem is annyira érdekes információ az ő esetükben. Aztán jön pár dal, ami meg mind-mind megteszi a magáét, hallgassátok meg! Nem akarok itt feleslegesen kivágatni digitális dzsungeleket, nem elemzem percről percre az egész albumot.

Elérkezünk a DLB dalig, ami ráhangol a kedvenc idegtépésemhez, ami lehet csak számomra nagyszerű, de én megtaláltam a báját. A Hourglass egy elektronikus effektekkel teli Vad Fruttik szám. Remek szövegezése van, ritmikailag is. Élvezet hallgatni.
Aztán a szokásos, de a lemezhez hű, érzelmes, izgalmas dalok végén a Get the Lead Out meg lezárja az egészet, mint egy dugó a boros üveget. Durva, de egyes részeiről a Punnany Massif jut az eszembe, ami a dallamot illeti. A lényeg, hogy az utolsó levezető szám sem lett kamuszagú, mert kellett a lelkemnek.

Alapjába véve ez egy hiányzó darab volt az életemből, amit nagyon-nagyon sokszor meghallgattam mindenféle külső vagy belső erőltetés nélkül. Nem hittem volna, hogy ennyire tetszeni fog, de közel volt a 10/10-hez. Nincs rajta rossz vagy nem odaillő, esetleg felesleges szerzemény. Bárkinek, tényleg bárkinek tudom ajánlani. A könnyed, a gondolkodó és a nagyon elvont zenés hallgatóság között táncol.

A borító meg annyira beteg, mint Maynard. Biztos vagyok benne, hogy ebben benne van a keze. Igazából kétféle, de nagyon hasonló borító is van. Eleve mennyire bizarr a címe az albumnak, amit tovább fokoz ez a beteg arc, ez a nézés aki láthatóan egy polipot eszik vagy csak enni fog... nincs mit hozzáfűzni. Talán annyit még, hogy leginkább az Addams Family-ből ismert Fester-re emlékeztet. 

Lemez: 10/9
Borító: 10/9