Az Apey and the Pea-ről pontosan azt mondhattam el eddig, mint megannyi zenekarról: hallottam a nevüket, láttam őket a plakátokon, tudtam tehát, hogy léteznek, de ebben ki is merült minden ismeretem róluk. Aztán, amikor az új lemezmegjelenésről, a HEX-ről hallani lehetett és áradoztak róla a különböző zenei portálok, belehallgattam egy-egy dalukba. Na jó, konkrétan a Slaves-be és rögtön tudtam, hogy ez valami jól sikerült bandázás, amit eddig sajnos kihagytam. Tehát egyértelmű volt, hogy beruházok egy korongba és nem tudom miért, de idáig vártam rá. Ma azonban eljött a pillanat, hogy elmondjam a véleményem arról a lemezről, ami többet ér, mint egy arany kecske!

A harmadik nagylemeze az együttesnek, a Devil's Nectar (2013) és a Hellish (2014) után. Egész pontosan az utóbbi folytatása. De az előzőekről nem tudok írni, viszont a HEX-ről már igen, mert valami olyan súlyos lett ez a mű, hogy arról írni is teher. Egy olyan teher, amit szeretek viselni és örülök neki. A maga 41:32-es idejével egy percet sem vesztegettem el, ugyanis Apey-ék nem tartanak fel - pusztán elsodornak. Pusztít, ám nem mérgez, feltölt erővel, amit akár rögtön ki is adhatsz, vagy eltehetsz vészterhes időkre. Az Apey & the Pea elhozta a pozitív apokalipszist!

Hallgatom a Death számot (éppen most is, amikor ezt írom) és az van végig a fejemben, azaz érzés kerülget, mint amikor kb. 14 éve a Davidian-t hallgattam a Machine Head-től. Furcsa mód, mintha ismerném első hallásra. Meghatározó minden hangja, minden részlete, már most tudom, hogy nosztalgikus jó érzéssel fogok róla beszélni még 30 év múlva is. Nem értek sajnos ahhoz, hogyan kell férfias zenét írni, de ha lenne ilyen meghatározás, azt most ezzel a lemezzel kezdeném a bekezdést.

Továbbá nem titkolom, de azt sem tudom, hogyan tudták ezt az egyébként nekem sokszor unalmas stoner hangzást ilyen izgalmassá tenni. Az biztosan sokat segít, hogy Apey hangja hasítja az agyfalat, szinte érzem, hogy áthatol minden porcikámon. Egyébként meg teljesen életidegen, hogy ilyen hangja legyen valakinek, aki nem úgy néz ki, mint pl. a sokszor emlegetett Tóth Gergő (volt Blind Myself). Csodálatos a kontraszt. De vissza a zenéhez.

A The Errorist is az a dal, amivel illik egy koncertet kezdeni, hogy azok akik véletlenül nem Apey-ra jöttek, gyorsan lemorzsolódjanak a selfie botjukkal. Azt érzem, amikor a fülembe szól, ha a Tesco-ban elindulna ez a dal és a kettes sorban állnék éppen a két zsemlémmel és 10dkg párizsimmal a kezemben egy nehéz nap után, a kasszáig pogóznám magam és már mennék is a dolgomra. Egyfajta állatias érzést táplál, a legbelső ronda éned felé, amelyik egész nap be van zárva és csak azt várja, hogy megszólítsa valaki.

Ja és Urak! Minden daluk OTT van. Mindegyik éget, mindet akarod majd és mindegyiket többször, egymás után. Újra és újra. Teljesen egyértelmű, hogy megtaláltam az Angertea után azt a zenekart, ami zeneileg kielégít. Bántott már az űr és hiányzott a tavalyi év után, valami igazán érdes (és érdekes), sötét, megmagyarázhatatlan.

Borító? Nem, EZ a borító és EZ a szövegkönyv. Végigrohan az ördög a hátadon, annyira eltalálták. Amikor arról beszélek összhang, akkor erre gondoltam. Nem hiszem, hogy ez nem maga a mély kultúra, amit a zenével és a képi világgal egybe kovácsoltak. A sötét középkor kódexei nem rejtették ilyen elegánsan el a gonoszt. Minden elismerés a zenekaré és aki nem veszi meg, biztosan pokolra fog kerülni! Persze az is, aki igen!

Lemez: 10/10
Borító: 10/10