Nem tudom, hogy sorozat lesz-e belőle, de ha már KoncertEZ! az oldal neve, lehet nem ártana többet foglalkozni a koncertekkel. Vannak még a bakancslistán olyan zenekarok, akiket így vagy úgy, de le kell onnan húzni, viszont vannak olyanok, amikre lehetetlen már eljutni, viszont remek koncertfelvételeket találni az interneten és a lemezboltokban. Egyből egy olyan együttessel kezdeném, akiket koromból adódóan soha nem is láthattam és már nem is fogja senki más sem (az eredeti felállásban biztosan nem), aki eddig nem tette meg. Viszont az már az első megnézés és hallgatás után világossá vált, hogy van (volt) élet fényshow és mindenféle színpadi giccsparádé nélkül is. A Led Zeppelin 1970-es Royal Albert Hall-os koncertje olyan különleges élményt nyújt még felvételen keresztül is, hogyha lehetne, akkor a fél vesém odaadnám ma egy koncertjegyért. Amikor a tehetségek, egészen pontosan a szupertehetségek találkoznak és koncert formájában egyesülnek, akkor nincs szükség semmi másra, csak egy figyelő közönségre. Megpróbálok kedvet robbantani, hogy nézzétek meg, mert igazi csontig hatoló élményt kaptok.

A kor egyik legmeghatározóbb zenekarának koncertjét hallhatták több ezren Londonban, a világ egyik leghíresebb előadótermében és valószínűleg nem is sejtették micsoda történelmi pillanatnak voltak részesei. Bár koncertnek hívom, inkább egy igen hosszú jam-elés az egész. Ma már nem is létezhetne ilyen koncert, mert nincs az a producer, aki bevállalná ezt a fajta lazaságota, mit Jimmy Page-ék műveltek. Nagyon megváltozott a világ. Hazudnék, ha azt mondom, hogy nem szeretem a látványos koncerteket, de egy pillanatig nem volt hiány érzetem, pedig pár világító reflektoron kívül az ég világon semmi nem volt a színpadon. Mégis annyira tökéletes az egész és annyira bensőséges, hogy néha zavarba éreztem magam. Mint, amikor elkések valahonnan és az ajtó előtt állok, ahonnan kiszűrődik a zene és percekig nem merek benyitni, mert félek, hogy azzal valamit tönkre teszek. 

Az 1:42:20-as játékidő csak perceknek tűnik. Hiszen már a 8. percnél Bonham-nek van egy mikrodobszolója, amit majd jóval később felturbóz és bizonyítja, miért is volt ő minden idők egyik legjobb dobosa. De, ahogy mondtam az egész hasonlít inkább egy próbára, ahol a tagok kísérleteznek a dalokkal, hangszerekkel vagy éppen Robert Plant a hangjával. 14:38-tól Jimmy hegedű vonóval “játszik” gitáron úgy, ahogy én pengetővel sem tudnék soha, akármennyit is gyakorolnék. Majd, hogy mutassa mitől számít ő igazán zseninek előadja a White Summer és a Black Moountain Side-ot, amit improvizációnak tűnhet, de nem az! Gitárral nem sokan műveltek még olyat, amit ő.

A dalok jönnek, mennek egymás után és úgy éreztem sokszor, mint aki a közönségben ül és tapsolni is elfelejtek, mert annyira nem hiszek a fülemnek. Apropó közönség, először egy óra után látszik a lelkes tömeg és akkor figyeltem én is fel, hogy ez tényleg nem egy garázs próba - ez az impozáns Royal Albert Hall. Majd nem sokkal ezután jön újra “Bonzo”, aki egy 15 perces félelmetes dobszolót lenyom a Moby Dick-be. Dobos révén hallottam már párat, de koncert közben ilyen hosszút és összetettet még soha. Ha valamikor elvesztettem az állam, az többek között itt volt. Bonzo kezei legalább olyan gyorsak voltak, mint az életstílusa. Fiatalon, 32 évesen hunyt el, többek között az alkohol túlzott szeretete miatt. Nem tudom hol tartana most, ha még élne, de embertelen ritmusérzéke volt. Mint, ahogyan John Paul Jones-nak is. Ők ketten olyan páratlan ritmusszekciója voltak a Led Zeppelin-nek, hogy az szinte példátlan. A basszusgitár észrevétlenül töltötte meg a dalokat élettel. A folyton duruzsoló Jones a színpadon is elbújt, mint leggyakrabban a dalokban, de higgyétek el pont ugyanolyan értékes tagja volt a bandának, mint akár a frontember, Plant.

Robert a zenekar többi tagjával élt a színpadon és párszor a hangját is hangszerként használta. Page gitárdallamaira úgy válaszolgatott mintha a torkába szorult volna az erősítője. Teljesen a zenének éltek a színpadon, egy egységben. Az egész koncert alatt pszichedelikus állapotba került. A dalok végén úgy köszönte meg vagy konferálta fel a következő számot vagy zenésztársát, mintha csak a CBA-ba bemondták volna, hogy felmosót kérnek a húspulthoz. Zenében óriások voltak, de olyan egyszerűséggel és alázattal játszották végig a koncertet, mintha nem ők lennének a (nagy) Led Zeppelin. Az is igaz, hogy ekkor mindössze 2 éves volt ekkor a zenekar!

Másfél óra környékén a szokásos vége van lemegyünk és visszajövünk koreográfiát eltáncolták, majd pár lüktető dalra még visszajöttek. 1:34:35-től pedig csakhogy megmutassa Plant nem csak énekelni tud még egy szájharmónikát előkapott. Egyébként ők négyen több hangszeren játszottak, mint ma több zenekar összesen!
Egy nagyon különleges koncert ez! Bevallom sose néztem Led Zeppelin koncertet és úgy általában sem szoktam benyomni a kedvenc dalom tőlük, hogy ellazuljak rá, de nagyon megfogott a lelkesedés és elhivatottság és az a profizmus, amit szerintem még eddig nem tapasztaltam.

12 év alatt - ami Bonzo halála miatt nem lett több - összesen 9 nagylemezt adtak ki. Az utolsót, a dobos halála után 2 évvel 1982-ben, amelyeken azok a számok szerepeltek, amiket koncerteken vettek fel, de nem került fel addig egyetlen lemezre sem. Az általam most bemutatott koncertet 2003-ban adták ki, mert bár direkt koncertfilmnek készült nem adták ki technikai okok miatt 1970-ben. De hála az égnek ami megmaradt az egy kiváló felvétel, nagyszerű zenészekkel és ha nem nézitek meg, akkor valami nagyon jóról maradtok le. Ez igazi koncertélmény!