Steven Wilson legalább annyira ikonikus alakja a mai progresszív zenének, mint Maynard a Tool-ból. A gitáros-énekes-dalszerző óriási népszerűségnek örvend és valljuk be, nem véletlenül. Nekem mégis sikerült jól elkerülnöm őt, hiszen Porcupine Tree-t sem sokat hallgattam, azt is inkább Gavin Harrison (PT dobos) miatt. Ezért úgy döntöttem kicsit kiművelem magam és az új szóló albumának az EP-jét meghallgatom és véleményem is elmesélem.

Akkor jött az ihlet, hogy írjak az albumról, amikor megláttam a Routine videót. Akkor persze nem tudtam, hogy ez a Hand. Cannot. Erase. (2015) albumról van, amit elég sokan dicsérnek, szóval lehet utólag majd arról is lesz egy bejegyzés. Szóval a videót látva a Tool Sober-e jutott eszembe és mivel a zene is nagyon megkapott, ezért bíztam abban, hogy az EP is legalább ilyen jó lesz.

Ez "csak" félig-meddig valósult meg, ugyanis az EP 6 számot tartalmaz és abból 3 dal tetszik úgy igazán, 2 pedig annak ellenére, hogy remek dal, kissé unalmas és átesik abba a kategóriába, amire azt mondjuk, hogy ez is nem unalmasan lassú, hanem egyszerűen ennyire tökéletes a dalszerző és szándékosan unalmasan lassúra komponálta - pedig ez nem igaz. Tényleg unalmas. A 6. dal pedig a kakukktojás, amiről majd később szólok.
A kezdő nóta nagyon jó, imádom, szeretem. A My Book of Regrets jó lendületű, érdekes refrénje van, a szóló részek sem unalmasak, abszolút jó kezdésnek. A Year of the Plague-be beleunok, még így sokadszorra is. Olyan filmzeneszerű, de nem az, amit utána akármikor fel tudsz idézni, inkább egy hosszú átvezető a lemezen, amin szeretnél túl lenni. Aztán jön a Hapiness III, ami megint nagyon eltalált és annyira életerős és szó szerint vidám, hogy ilyenkor azt várom bárcsak ott lennék a koncerten. A Sunday Rain Sets In megint egy leülős dal, aminek csak a vége felé van egy jó progresszió, de igazából inkább egy kamudal az egész. A Vermillionce vérbeli modern jazz hangulatú dal, aminek a basszusáért oda vagyok és végig fut a libabőr a borsódzó hátamon. EZ AZ A ZENE, AMIÉRT EMBERT ÖLNÉK! Klasszikus!

A lemez legjobb dala.

Végül a másik kedvenc számommal végződik az album, ami azért vicces, mert egy PT dal 1999-ből a Stupid Dream korongról. Ezt a számot elég nehéz elrontani és lehet vitatkozni melyik a jobb, az eredeti vagy ez a "női" változat, de nincs értelme. Inkább hallgassátok meg, hogyan egészítette ki Ninet Tayeb!

Tudom, hogy ez csak egy EP, de attól még a töltelék számokat simán lehagytam volna, mert kicsit rontanak az élményből (nálam). De az bebizonyosodott, hogy ez az ember tényleg egy zseni vagy valami hasonló. Legyen mondjuk csak zsen.

Elég érdekes lett a lemezborító (Végre!). Ránézésre inkább félelmetes, mint vonzó, pedig két lengeöltözetű nő van a képen, de ez a szembe állítás nyomasztó. Mintha a Ragyogás ikrei nőttek volna fel és kiköltöztek volna a szabadba. Akkor kezd ez a furcsa érzés realizálódni, amikor a háttérben szól az új Steven Wilson remek (4 1/2, mert ez a címe amúgy) és közben ezt a két közömbös tekintetet nézed és végig azért izgulsz, nehogy valamelyik pislogjon. Hátborzongató.

Lemez: 10/8
Borító: 10/7