Azon generáció szülöttjei, akik a Deftones, Linkin Park, Limp Bizkit, Korn és hasonló bandák időszakában nőttek fel, máshogy tekintenek a zenére és ezekre az együttesekre. Kicsit a sajátunknak érezzük őket és anyatigrisként védjük testünkkel a rossz akaróktól. Sajnos ezek a zenakarok igen nagy ívet tettek meg jó és rossz irányban egyaránt. Ezek közül kivétel talán a Deftones maradt. A legkisebb hullámokat élte meg a zenekar. Ez persze nem teljesen pozitív állítás, hiszen ki ne örülne egy új White Pony-nak (2002), de ettől függetlenül nem, hogy kifejezetten rossz(szar) albumra, de még dalra sem emlékszem, amit letettek az asztalra. Persze ezt alighanem, a belőlem áradó retro rajongás is mondatja velem. Lássuk ez most megváltozott-e?!

Chi Cheng halála után a sacramentói banda ugyanaz tudott maradni, vagyis leginkább hű a saját stílusához, amit mindenki szeret. Ezért nagy változások, így nem történtek. Persze nem lehet összehasonlítani a 2000-es évek eleji albumokat sem a Koi No Yokan-nal (2013) sem a Gore-ral, de messze nem voltak olyan mély hullámvölgyeik, mint pl. ami a Korn-nál tapasztalható (volt). Vagy nem tűntek el hosszabb időre, mint a Limp Bizkit vagy nem kurvultak el, mint a Linkin Park.

Talán a legkorábban kidobott dal.

A Deftones most sem okozott csalódást, bár meglepetést sem tartogatott. Számomra könnyen emészthető, "szokásos" dalokat formáztak meg. Az új album nem fog elvarázsolni egy olyan fület, aki még soha sem hallotta előtte őket. Aki viszont az első lemez óta rajongó, pontosan tudja, hogy a Gore nem az életműve a bandának, de azért szerethető. Nincsenek különbségek az előző albumokhoz képest, inkább csak még egy album.

Egy kedvenc dalom van a lemezről, a Hearst/Wires. Valahogy ebben érzek olyat, ami ha az egész albumra jellemző, akkor talán az év albuma, így viszont maradt a szokásos meghallgatom, majd elraktározom. Nagyon hamar megismertem a dalokat, a harmadik hallgatásra már úgy éreztem, hogy ez egy ismert album, ezért is mondom azt, hogy egy lett a Deftones családból. Fogadjuk el, hogy ők már csak ilyenek.

A borítóról a Diamond Eyes (2011) jut az eszembe, ahol szintén madár volt a fókuszban, ott egy bagoly. Akkor az volt a kérdésem, miért éppen egy bagoly? Persze senki nem tudta megmagyarázni. Most ugyanez a kérdésem, csak helyettesítsük be a bagolyt rengeteg flamingóra. Miért éppen rengeteg flamingó?

Lemez: 10/6
Borító: 10/5