A Pain Of Salvation zenekar munkásságát talán illene ismernem, de nem így van. A nevük ismerősen csengett, valahányszor megláttam egy plakáton, vagy beszéltek róla egy társaságban, de akármennyire is próbálom belemagyarázni, hogy ismerek tőlük dalokat, nem így van. Tehát ez a mostani kritika sem lesz képes arra, hogy az előző lemezekkel összehasonlításként szolgáljon. Arra viszont bátorkodtam, hogy az In the Passing Light of day lemezt az egekig dicsérjem. Másról nem fog szólni, ezért akinek tetszik, ne vegye metálra!

Minden valamirevaló zenével foglalkozó oldalról jött a hír, hogy a PoS-nek új lemeze lesz és az milyen jó. Ez egyszer pedig valóban igaz a hír, miszerint ez egy több fülszögből is minősíthetően remek album. Hihetetlen mennyire elmosták a populáris és a progresszív vonal között azt az elég vastag vonalat. (Majdnem határvonalat írtam, de már abból annyi van, hogy inkább nem erőltetem.) Sokszor abból veszem észre, hogy ez nem feltétlenül az átlagembernek lett írva, hogy ritmusilag eléggé nem lábbal ütemet verő kategória. Ha a dal lüktetése ugyanis nem kettőre vagy négyre jön ki, kapásból elveszítjük a hallgatók 90%-át. Ezután pedig a nem tipikusan felépített verse-refrén megfelelő aránya elriasztja a megmaradók 5%-át is, a megmaradó 5% meg kezdjen valamit azzal, amit hall. 

Na az On a Tuesday pont ilyen szám és erre még rátesz egy lapáttal és próbál elrettenteni a maga 10:22 perces idejével. Nem, ez nem elírás, drága Fish!-en nevelkedett növendékeim! Máshol egy album nem ad ki, ennyi játékidőt! Olyan szintű muzsikálással kezdődik a lemez, hogy azt szavakba önteni is nehéz. Több részből épül fel a kezdő dal, de nincs benne hiba. Egymásba kapaszkodnak a különböző részek, az igazán zúzós részektől, a melankolikus zongorán játszott lassabb tempójú átvezetőkig. A folytonosság azonban megmarad mindvégig és a feszültség végig ott van benne! Aztán jön végül a kiteljesedés, mint egy film csúcspontján, amikor a hős feláldozza magát. Csak erről az egy dalról ódákat tudnék zengeni annyira ott van! Ott van bazdmeg!, mind Szalai gólja az osztrákok ellen! Higgyetek nekem, ez olyas valami, amit hallani kell.

Ez a dal is egy kedvenc, a videó inkább csak beteg!

Azt mondtam, hogy populáris vonalat is képviseli, de akkor hogyan, amikor inkább valami tiszta betegség, amit művelnek az egész lemezen és sokkal közelebb áll az elvont lelkekhez, mint a Hooliganst rock zenekarként emlegetett emberekhez. Talán azért, mert aki igazán a progresszív rock kiszámíthatatlan világában él, annak így is habkönnyűek a dalok, szerethetőek és befogadhatóak, mint egy plüss maci szegecses nyakörvvel. Ki fogok emelni két dalt, aminek van is már videója, de azaz igazság, hogy engem az egész album rabul ejtett, ezért nem lenne szép dolog, ha két dalra redukálnám a tökéletességet. Lehet, hogy még falba fogom verni a fejem emiatt, de így látatlanban odaadnám nekik az év lemeze díjat. De 2017 tartogat még sok jót, ezért egyenlőre azt mondom a maximális pontszám mellett mást nem érdemelnek. Aki ismer vagy olvassa a kritikáimat az tudja, hogy mindig nagyon kritikus vagyok és nem dőlök be a felületesen jónak, de ez van most... hallgassátok meg és nem fogtok csalódni! 

Egyszerűbb videó, de marha érdekes dal!

A lemezborító viszont a kukába való. Olyan, mintha azt mondták volna, hogy egy óra múlva megy a nyomdába a CD fedlap, csináljatok valamit gyorsan. Erre összevágtak egy nyaralásból kivett képet, amikor a kis srác pattanásokat nyom az apja hátán, aztán photoshoppal picit rámentek, hogy legyen valami elgondolkodtató jelkép is rajta. Ennyi jött ki belőle és pont annyira lett csak rossz, mint amennyire lett jó az album.

Lemez: 10/10
Borító: 10/1